3285

Hogy mi ez a szám? Ennyi napja - de ha gondolod úgy mondom hogy ma kilenc éve - nem iszom alkoholt. Egy tegnapi instagram bejegyzés egy kedves "insta-ismerős" oldalán juttatta eszembe a saját jubilálásomat, meg talán azt, hogy igen, ennyi év után is kell ünnepelni, lehet büszkének lenni. Nincs szűkölés meg feszülés, nem aktív a hiány, mégis kurva jó dolog kimondani vagy leírni!  

Anno, amikor elindultam ezen az úton, egy évet adtunk nekem a pszichológusommal, abból lett a tulajdonképpeni örökre! Emlékszem, akkor volt, aki figyelmeztetett, minek beszélek erről boldog boldogtalannak, hát nem aggódok hogy majd visszaélnek ezzel? Én akkor sem értettem ezt, mert ha én nem szégyellem, ha én nyíltan beszélek róla, akkor mivel lehet visszaélni? Esetleg lenéznek majd, hogy valaha ittam? Vagy lenéznek, hogy nem iszom? Vagy elborzadnak, ha elmondom az okait vagy ha sztorizgatok olyan jó piásakat? Szerintem aggódó barátom lepődött volna meg a legjobban a kapott reakciókon, sokkal inkább értetlenség, ugyan már, mással/velem/a Józsival is ez volt múltkor, ez tök normális, mármint hogy nem emlékszel, hogy filmszakadás, hogy nincs limit... és még valami, ami a legfájóbb, meg a legjellemzőbb erre az egész elcseszett kelet-európai kultúrkörre. A tagadás, amikor azt mondom, hogy orvosi értelemben alkoholista vagyok, sőt, ilyen értelemben ő is. Hány feszült percet, estét, órát kellett végigülnöm, amikor bizonygatták nekem, hogy ők bizony tudják, mi az alkoholizmus és én ne mondjak olyat, hogy ők azok. Hogy az esti egy pohár bor vagy sör, levezetőnek, "kifújónak", ellazítónak - az nem az! A kéthetente egyszer filmszakadásig ivás nem az, hisz a két black out között ő bizony nem vágyik egy pohárkára sem! Meg hát hogy nem emlékszem az estére, na és, az alap! És a kedvencem, a nem élvezem az életet, ha nem iszom, ha nem bódítom magam semmivel, még csak nem is füvezel, meg a cigi, azt sem? Pfff... Én ma már nem akarok senkit sem meggyőzni, mindenki annyit iszik és úgy és akkor, amikor csak akar. Ma már két rövid mondattal elvágom, elejét veszem bármilyen további győzködésnek, enyhe megalázásnak, cikizésnek (de csakis akkor, ha kifejezetten rákérdeznek, miért nem iszom): szia, alkoholista vagyok, kilenc éve letettem, jól vagyok, vizet kérnék, Te hogy vagy? 

Mindannyian hallottunk/átéltünk már annyi italozással, valamilyen botrányba vagy tényleg teljes homályba torkolló reggellel végződő sztorit, hogy ezekkel nem fogok jönni, minek. Röviden és tömören, alkoholista géneket, hajlamokat jócskán örököltem, amik 15 éves koromban szépen el is indítottak egy hosszú, jóban-rosszban, betegségben-boldogságban párkapcsolat útján az alkohollal. Ő volt az én mentsváram, a kapaszkodóm, a segítőm, a "wingman"-em, a legjobb barátom, aki mindig megért, akármiben vagyok is. Érzelmeket - tombolókat, fájóakat, szaggatóakat - ,bizonytalanságot, önbizalomhiányt nyomtam el vele, ketten együtt mindig többek és jobbak voltunk, legalábbis én úgy éreztem. Hamar rákaptam nemcsak az ízére, de kellemesen bódító, tompító hatására is - az adagolás pedig, a géneknek "hála", igen hamar kicsúszott a kezeim közül. Évek teltek el, mire az első másnappal megismerkedtem, fogalmam sem volt, milyen akár napokig rosszul lenni a piától, én sok éven át csak a "jót" kaptam tőle, csak azt, amiért mindenki inni kezd. Most is félelmetes, milyen szeretettel beszélek róla, hogy egyáltalán személyiséggel ruházom fel. Talán ebből látszik, mennyire a "barátom" volt és az, hogy szakítanunk kellett, az csöppet sem az ő hibája. 

Most joggal kérdezhetnéd, de ha ennyire jó volt, akkor meg minek abbahagyni? Egyrészt, egy teljesen másik ember lettem tőle, visszafojtott agresszióval a világ és a férfiak felé. Hangos lettem, kötözködő (csakis verbálisan), odamondogató, lenéző - és úgy mesélem mindezt, hogy a nagyjára sem emlékszem, csak a barátaim elmondása alapján. Azért sem ideális kapcsolat ez, mert "tőle" függtem: ő felelt a jó kedvemért, a bátorságomért, az érzelmeim kellő tompaságáért, a csendért a fejemben, a magabiztosságomért és azért, hogy legalább minimálisan, de el tudjam magam engedni társaságban. Átengedtem neki a teljes kontrollt, miközben végig azt éreztem, én irányítok. Ez ugye a függőségek egyik örök csapdája! Az utolsó pár évben pedig két dolog állandósult: a mértéktelenség és a filmszakadás. Máig irigylem azokat, akik megisznak egy pohár bort, aztán rátéve a kezüket a pohár szájára, nemet intenek, akármennyit kínálgatod is őket. Én sosem tudtam a mértéket, sosem volt olyan, hogy elég. Ha a szándék csak egy pohárra szólt, a kisördög a fejemben két üveget kért minimum. Az igazán ijesztő és 22-es csapdája pedig az volt, hogy nem láttál rajtam ebből semmit! Országunk kifacsart kultúrájára jellemző módon én még büszkélkedtem is ezzel, erénynek, jó tulajdonságnak találtam, hogy férfiakat tudok asztal alá inni. A másik a black out, a filmszakadás, a jó, ha talán négy kép megvan az estéből tendenciája, aminél tehetetlenebb érzés nincs. Mindezt pedig úgy, hogy nem is aktív érzet, hisz ezek az emlékek meg sincsenek sehol a fejemben! 

Amikor végül egy utolsó, szégyenteljes, négy képkockányi emlékkel záródó este után abbahagytam, csöppet sem számítottam azokra a tapasztalásokra, amik értek. Az első fél év vizonylag könnyedén telt, szinte csaltam, hisz alig mentem emberek közé. Amikor újra társaságba kezdtem járni, kaptam én hideget-meleget, még sok közeli ismerőstöl is: az állandó froclizások hogy kérnek nekem tejet, a győzködések hogy ugyan már, egy pohár nem árt, no meg a problémáim teljes elbagatellizásása. Férfiak, aki úgy búcsúznak, hogy szóljak ha újra inni kezdek, mert ők azzal az Anikóval inkább ismerkednének. Társaságok, ahol teljesen egyedül vagyok józan, ahol körülbelül két órát tudok eltölteni úgy, hogy egy hullámhosszon vagyunk, utána ők az egekbe lövik ki magukat, én meg fájón a földön maradok. "Mozizások", ahogy első kézből, a páholyból figyelem az alkohol hatását, amikor egy idő után már pontosan - egy szemvillanásból - meg tudom akárkinél mondani, mikor mentek el nála otthonról, mikortól nincs jelen, mikortól engedte át a gyeplőt az "én legjobb barátomnak". A teljes kívülállóság élménye, mert én vagyok a vega, meg a szingli, most meg már az is, aki nem iszik! És ugye a szégyen, a nem kért, de megkapott tükör: én is ilyen voltam, így néztem ki, én is ebbe kapaszkodtam, ehhez ragaszkodtam. 

És hogy mit kapsz a józanságtól, cserébe? Érzelmeket, ha akarod, ha nem, kikapcsológomb nélkül, "tveniforszeven". Kegyetlenül valóságos napokat, önmarcangoló estéket, tisztaságot és élességet, amiket eddig a lehető legmesszebbről elkerültél . De aztán szép lassan, egy új egyéniséget, tiszta emlékeket, újfajta eufóriákat, amikor visszaveszed a hatalmat egykori legjobb barátodtól az élet megannyi aspektusában: képes vagy józanul táncolni, ismerkedni, elengedni magad, képes leszel bízni magadban, hogy megbirkózol a helyzetekkel, hogy halad, mit halad, inkább szalad a terápiád, hogy végre áttörés van! De közben meg gyászolsz, nemcsak egy másik énedet, de addigi legjobb barátodat is. Ez egy kemény, szívet tépő szakítás, ahogy egyszer anonim megszólalóként leírtam, az eddigi leghosszabb kapcsolatommal! 

Ennyit akartam csak mondani. Meg azt, hogy mindenkit sajnálok, akinek problémája van az alkohollal vagy más tudatmódosító szerrel, sőt azokat leginkább, akik dohányoznak - mert ők az igazi áldozatok, akiknek a függősége nemhogy elismert, de inkább eltagadott és államilag fenntartott. És ahogy bölcs vezérünk tetézte pár napja: aki a pálinkát szereti, rossz ember nem lehet! Hát ilyen hátszéllel, ilyen beágyazottsággal vegye akárki kis országunkban hasonlóra a bátorságot! De ha mégis venné, én mindenképpen vele vagyok!