Mivel tegnap kezdtem tanítani az új - csillogó szemekkel és reményteljes ábrázattal a világra néző - elsős stylist hallgatókat a KREA-ban, eszembe jutott hogy ezt a sztorit is ideje lenne folytatni, igaz kissé bajban vagyok a sztori szálával.
Ott hagytam abba, hogy asszisztens lettem a Marie Claire-nél, az akkori egyik divatszerkesztő mellett. Hatalmas, hasas fejest ugrottam a napi szintű pörgésbe, havonta két divatanyag, több portré, bazárokhoz tárgyfotózások, óriási kupac ruha- és kiegészítőhalom mozgatása, állandó para nehogy bárminek baja legyen, idegeskedés, timing. No meg töménytelen mennyiségű ellenszenv a boltok részéről, bizalmatlanság, kivagyiság, én voltam az ismeretlen új, a senkiházi, akit szivathattak agyba-főbe, hisz azt se tudtam, mi a menete az ottani rendnek. Emellett minden fotózáson újabb és újabb sosemlátott stábtagok, mindenki mindenkivel picsi-pacsi, én meg igazi antiszocként a sarokban, szorongva, rettegve, senkihez sem szólva. 25 éves elmúltam és képtelen voltam felengedni, normálisan, magamat adva viselkedni idegenek előtt. Pláne úgy, hogy én voltam az utolsó ember ott, akire egyébként úgy éreztem irdatlan mennyiséget pakolnak, fizikálisan és lelkileg egyaránt. Mert a stylist szakma pszichológia, logisztika és kemény, egész testet, de leginkább a gerincet igénybe vevő, azt gecire szétcincáló fizikai munka! Az első évben folyamatosan fájt a sípcsontom, esténként álomba sírtam magam, úgy sajgott. Napi 8-10 órát mentünk, boltról-boltra, showroomról showroomra, vállunkon tömött ikeásokat egyensúlyozva. Télen, nyáron, esőben, hóban, akármiben - és természetesen bkv-n. Olyanok voltunk, mint a Himalája teherhordói, akik valami nemesebb, magasztosabb cél érdekében feláldozzák testi egészségüket, idegrendszerüket, ép eszüket. Nem ismerek olyan stylistot, akinek nincs gerincbaja, ganglionja, bokasüllyedése, fájdalma, nyavalyája, akármije - ez a mi szegényes országunk, a mi szarból várat divatvilágunk keresztje! Amikor jó sok évvel később divatszerkesztő voltam, és akárkit panaszkodni hallottam a munkájára, a nyelvemen volt hogy gyere, legyél az asszisztensem egy hétig, tényleg, csak egy hétig. Nyüszítve, a munkádra mint fényes, reménysugaras, békével teli cukorvilágra gondolva masírozol majd vissza oda!✶
És ez most nem panasz, csak a kőkemény valóság meglengetése. A fizikai leterheltség egy dolog. Az, hogy állandó logisztikában vagy, bkv járatokon és bolond taxikban ülve, még egy dolog. Néha több milliós zsákmány lengedezik ikeakék zsáknak álcázva a válladon, miközben fapofával szállsz fel a metróra a Deákon. Az esték sokszor érnek véget egy plázában, rettegve, hogy elég lesz-e annyi cucc, ami már egyébként is lóg rajtad. Nincs klasszikus munkaidő, a boltok és nagykerek nyitvatartása és az elhozatali rendszer szabályaihoz igazodva keringsz a hét öt napján, de néha hétvégén is. Nincs iroda és stabilitás, a te munkakörülményed a káosz, a gyomrod vasgyomor, mert ki tudja, mikor kap enni legközelebb, és jó ha minél előbb hozzászoksz a nyilvános wc-khez. Mert nincs más. Amikor én asszisztens lettem, még nem voltak okostelefonok, talán a BlackBerry jelent meg pár évre rá. Még nem az állandó online jelenlét világát éltük, de igény a főnöki oldalon azért igen hamar jelentkezett arra, hogy én állandóan ugrasztható legyek. Volt, hogy ismeretlen irodába kérezdkedtem be megnézni az emailjeimet, volt hogy szatyrokkal a fejemen estem be egy méregdrága boltba és kérdeztem meg hol van egy konnektor, mert lemerült a telefonom és életbevágó lenne... Tökéletesen alkalmas voltam asszisztensnek, mert alázatos voltam, sőt meghunyázkodtam, akkor csaptam szét az emésztésemet mert enni is alig mertem, nem mondtam semmire hogy nem, nem mondtam semmire hogy elég. Úgy gondoltam, ez mind az ára annak, hogy az legyek, amire vágyom, divatszerkesztő!
A munka mellett még jártam a KREA-ba is, ahol szintén teljesítenem kellett, no meg jelen lenni. Istenem, hányszor kaptam lebaszást, mert kések az óráról, miért nem megyek be, miért nem jövök el a fotózásról, nem értették, hogy én vagyok az utolsó ember, én már nem hagyhatom másra a munkát, utolsóként kell elhagynom a hajót. Sehol sem voltam elég, sehol sem tudtam 100 százalékot nyújtani, legalábbis ezt éreztették velem. Sosem volt ennyire alacsonyan az önbecsülésem, minden pofomba, minden bántásba önként, dalolva szaladtam bele. De a sok szar mellett a jót, a tudást is szivacsként szívtam magamba, az tökéletesen működött továbbra is! Kellett pár év, de belerázódtam a haverkodásba, a ha-kedves-vagy-veled-is-azok-lesznek örökérvényű metódusába, kialakítva a saját módszereimet, bezsebelve a saját kontaktjaimat. Bátrabb lettem, egyre többet és többet akartam.
Így indítottam végül saját online magazint, ami magánéleti lejtmenetem miatt egy számot ért meg, igaz, az a szám még mindig kedves a szívemnek. Így kezdtem párhuzamosan a Cosmopolitannak is dolgozni, az ottani divatszerkesztőnek besegítve a bazároldalakon. Így lettem aztán egy régvolt, cuki, sufnituning magazin, a Maxima divatszerkesztője annak utolsó évében. Így kezdtem el a Marie Claire blogját írni, így kezdtem el külföldi sajtóutakra járni, nemzetközi designerekkel interjúkat készíteni. Most visszagondolva azt mondanám, így csináltam magamnak helyet a magyar divatéletben.
Lelkizősre, érzelgősre sikerült ez a rész, no de így kell szeretni, vagy egyszerűen lapozni. Nem mondom, hogy nincs nehezebb meló, nem mondom, hogy nem lehet máshogy csinálni, mert aztán később, saját magam uraként kurvára máshogy csináltam én is sok mindent. De az nem változik, hogy ez nem a kreativitásról szól elsősorban, az csak az örömteli, jutalomként megehető cseresznye a habos torta tetején - ha a fentieken már átrágtad magad.
✶ Emlékszem a rekordideig nálam dolgozó asszisztensre, aki röpke három óra után azt mondta, köszöni szépen, neki ebből a cipelésből elege van, inkább elmegy tervezőnek. Nem akartam szegényt kiábrándítani azzal, hogy ők és a hatalmas rudakra tekert anyagvégek mit élnek át együtt...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése