A Glamour online cikkek miatt vettem ki szakirodalmakat is a könyvtárból - meg persze ártani még mindig nem árt, ha a kiégéssel foglalkozom - és egy elsőre ijesztően dogmatikus és száraz, aztán beleolvasva nagyon szimpatikusra bukkantam. Thomas M. H. Bergner könyve a kiégésről egy didaktikus, 12 lépéses módszert vázol fel, ami alkalmazható megelőzésképpen, no meg az én esetemben is, gyógyulásként. A könyv meglepő egyszerűséggel és józan paraszti ésszel beszél a kiégésről, barátként és üdvözlendő történésként emlegeti, sőt kimondja azt, hogy én döntöttem így, hogy kiégtem. Nem ezzel magyarázza, de a biztosíték a házban is épp, hogy helyesen működik, amikor lekapcsolja a rendszert, megelőzve a komolyabb kárt. A burnout a test reléje - és így felfogva megint máshogy lehet ránézni, no meg dolgozni is vele.
Körülbelül a tizedik oldal környékén van egy elsőre jópofának tűnő gyakorlat, amit rögtön ki is akartam próbálni, ahogy elolvastam. És már 4-5 napja "akarom" azonnal kipróbálni, annyira félelmetes mégiscsak - ugyanis levelet kell írni a kiégésemhez. Van egy csomó segítő, vezető kérdés, de a lényeg, hogy átgondoljam, mit mondanék neki, mit gondolok róla, mit érzek vele kapcsolatban? Most éppen a hideg ráz ki tőle, de egye fene...
Kedves Kiégésem!
Több napja halogatom, hogy írjak neked, halogatom, mert akkor valóságos lennél, mert akkor elismerném, hogy még mindig javában, nyakig benne vagy az életemben. Nem lehetek mindig mindenben Mrs. Lipton és mivel Te az én kiégésem vagy, pontosan tudod, hogy most mire gondolok.
Nagyon régóta kerülgettél, régóta éltünk egymás mellett, vállveltve küzdöttünk a mindennapjaimért, a fennmaradásomért, az álmaimért, hogy reggel fel tudjak kelni, hogy csiholjak valami értelmet az értelmetlenségben, picinyke ösvényt véssek a káoszban. Aztán egy nap meg lettél nevezve és nem voltunk többé külön - te meg én - sokkal inkább egybeolvadtunk, eggyé váltunk és hirtelen egyedül maradtam, egyedül a sötétben, a kétségben, homlokomon a hátrahagyott, emlékbe kapott bélyegeddel. Megszülettél, nevet kaptál és azonmód el is hagytál, kibaszott mély nyomot hagyva bennem - a sebhelyed pedig hasogat, kínoz, megbénít. Egyszerre esett szét a világ és vált kristálytisztává - miközben realizáltam, hogy régóta egy mélységes kút legeslegmélyén ülök, kapaszkodó, fény, világító exit felirat nélkül. Egyszerre gyúlt világosság a fejemben és kapcsolták le a központi áramszolgáltatást - ami pedig maradt, az a legteljesebb csend. És egy nagyon távoli, nem csituló, halk sikoly, a kétségbeesésem, a kilátástalanságom hangja.
Bevallom, mindig szerettem dagonyázni a nyomoromban, nem vitatom, hogy van bennem drámai hajlam. Mivel megneveztek, egyúttal kaptam egy felhatalmazást, egy engedélyt arra, hogy legálisan, a világ elnéző, buksimat simogató, bólogató belegyezésével kísérve merüljek bele újfent - úgy mint előtte még sohasem. Sok-sok év küzdelem, felszínen tartott fej után azt mondta nekem a világ, hogy nyugodtan, hogy ezt most lehet, hogy ez most jó, ez most hasznos, a javamra válik. És az a sok energia, ami addig a küzdésre fordítódott, most elengedhet, duruzsolhatsz a minimumon, mondták, mert most csak ennyit tudsz. Engedélyt kaptam megállni, csakhogy most először az addigi megerőszakoltan létrehozott hajtóerő eltűnt, felszívódott, nem maradt bennem tetterő, vágy, igazából semmi. Igazi tabula rasa ez, csak nem fehér, hanem fekete kezdő lappal, inkább egy minden felemésztő, felszippantó fekete lyukkal.
A segítő kérdések között szerepel, hogy "Mit teszek érted"? Nyilván arculcsapó kimondani, de életben tartalak, mi több, lehet ragaszkodom is hozzád. Kedves vendéglátó vagyok, onnantól hogy elismertelek, teljesen önmagadat adhattad, kiteljesedhettél, szabadon létezhettél, ki kívánhatna ennél többet, jobbat? Nem mondanám, hogy táplállak, csak úgy megszoktalak, hogy nem teszek ellened semmit, vagy ha igen, az még nekem sem nagy lépés, nemhogy az emberiségnek.
Képzeld, mérges viszont sosem voltam rád - hiába kérdezi a könyv - , igazából csak magamra voltam az. Te nem léteznél nélkülem, hát hogy lehetne rád haragudni? És hogy titokban esetleg még boldog is voltam? Hát, azt maximum azért, mert végre megpihenhettem, végre a zaj lecsendesedett bennem. Viszont szégyelltelek és máig szégyellek Téged, mélységesen, ahogy csak szégyellni tud valamit az ember - ez a blog is azért született, hogy a szégyenemet kiírjam magamból. Szégyelltelek Téged és rajtad keresztül magamat is, a nagy buktát, a kudarcot, a karrierem, az álmom szemétbe dobását - minden bejegyzéssel, minden kimondott/leírt szóval magamat és a világot akartam meggyőzni, hogy nincs ebben mit szégyellni. Talán a világot egyelőre jobban meggyőztem, mint magamat.
"Mire kérnélek meg, ha személy lennél?" Ha személy lennél, akkor természetesen varázspálcás tündér lennél, aki eddig bár rossz tündérként megszállt engem, amire természetesen szükségem volt a jellemfejlődésem miatt, viszont most már késznek ítél a további önálló életre és mondjuk a ma éjszaka alatt mindent kijavít bennem, amit még kell, reggel pedig egy életerős, energikus felnőttként ébredek, aki tisztán látja maga előtt a jövőt, újra vannak álmai és ismeri az azokhoz vezető utat is, tisztában van a képességeivel és hisz is azokban. Itt a szerző talán nem erre a válaszra számított, de Te ismersz, te tudod, hogy ennél jobb most nem jön ki belőlem.
Újabb vezető kérdés: "Milyen eseményre vagy hová vinnélek el?" Ha-ha, ezt tudom, mert gondolatban vittelek már, amikor régi fotóimat nézegetem, keresgélek közöttük vagy csak véletlenül rájuk bukkanok. Oda vinnélek el, azokra a napokra, hogy láss, hogy érezz velem, hogy tudd, hogy mitől fosztottunk meg együtt, vállvetve engem, hogy láss jobb napjaimon, erőm teljében, akkor, amikor még láttam az ösvényt, láttam egy álmot. Egyszerre kell az anyámat és az álmomat meggyászolnom, mondhatnám hogy gecire nem igazságos az élettől, de nem mondom. Mert ez az élet és kész, nincs értéke, nincs előjele. És persze, ha megint tündérnek képzellek, a jövőbe vitetném magam, amikor ezeken már túl vagyok, amikor már minden jó megint, csak hogy egy pillanatnyi megnyugvást kapjak hogy lesz ez még jobb.
"Visszatartottál-e valamitől? Akadályoztál-e valamiben?" Önálló, jól kereső, senkitől sem függő felnőtt ember voltam, saját egzisztenciával, berendezkedett élettel és erőteljes elképzelésekkel. Ettől fosztottál meg, és azóta is keresem a kulcsot, hogy hogyan értem el először. És mert nem találom - meg talán néha nem is keresem, mert annyira rettegek - ezt még külön is szégyellem.
És talán a legizgibb kérdés: "Származott-e belőled hasznom?" A könyv szerint persze, hisz az életem épp rossz irányba haladt, ezt akadályoztad meg. De ha őszinte lehetek, senki, de senki nem akar így élni, a kútban a sötétben, lenullázva, kifacsarva, jövőkép és energia nélkül, ilyen idősen. Magányosabb vagyok, újra tele tinédszerkoromat is fűszerező korlátokkal, elvesztettem a munkámat, az álmomat, barátokat és azt a magamba vetett minimális hitet is, amit sikerült a karrierem során felépítenem. Újra kételkedek a tehetségemben, nem találom még a helyem az írásban - az egyetlen dologban, amire eddig rátaláltam - , és még nem látom, van-e igazán közünk egymáshoz, van-e közös jövőnk. Újra hinni akarok magamban. Örömet, értelmet, hasznosságot akarok érezni, célt az életemben, a létezésemben. Mindig is az önmegvalósítás vezérelt és most sem tudom máshogy elképzelni a folyamatot.
A szükséges rossz vagy az életemben, aki talán túl sokáig maradt benne. Rettegek a naptól, amikor végleg el kell hogy engedjelek. A tehetetlenségem zászlajára tűzött indok vagy, a saját kezemben szorongatott "világjegy", hogy felmutatva ne kelljen változtatnom semmin. De muszáj újra felnőnöm.
Lassan elválunk, szeretettel, megnyugvással, legalábbis így remélem.
Addig pedig maradok tisztelettel,
Anikó
U.I.: Szétesett mondatok és rossz tagolás - hallom a fejemben... Íróként visszaolvasva a levél bántóan karcol, karistol, indul a hogy képzeled hogy ez jó, hogy ez egy megoldás, hogy ez egy pipa, a szokásos kör, a nyughatatlan kétség... de most csak legyintek, és útjára engedem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése