Szokásos, bár most ünneppel kísért sétámat tettem tegnap este a templom felé, ahol anyukám, édesapám és nagymamám nyugszik. Útközben bukkantam a FUGA Építészeti Központ kirakatában berendezett, Anyatermészet című ékszerkiállításra, ami azt hiszem még egy hétig megtekinthető a központban.
A "Jó baba?" munkacímen futó, természetes anyagokból készült érmek rögtön megfogtak, vonzódom az ironikus, "inkább mutatom, te meg emésztgesd" típusú alkotásokhoz, mint amilyenek ezek is. Bemásolom ide azt, amit az alkotó, Kreisz Janka fűzött hozzá munkájához:
" A "jó baba?" kérdés, amit a friss anyák újra és újra megkapnak, mindig zavarba ejtett. Mitől lehetne egy kisbaba nem jó - hiszen épp csak megérkezett a világra? A kérdés mögött azonban ott húzódik egy másik, kimondatlan kérdés is: és én jó anya vagyok? Pedig az anyaság - mint maga a természet - nem fekete vagy fehér. Van benne fáradtság és öröm, türelem és aggodalom, szeretet és bizonytalanság. Mindez együtt alkotja azt, amit "jóanyaságnak" hívunk. A "jó anya" és "jó baba" érmek a kettősség szimbólumai: egyszerre hordozzák a gyengédséget és a kimerültséget, a bizotnságot és a kétséget, a természetességet és az elvároskkal való ütközést."
A témához - mint anyaság - megtapasztalás híján nem tudok hozzászólni, de van egy hasonló kapcsolatom, a macskámmal. És ezért pontosan tudom, hogy mit érez valaki, aki felelősséggel tartozik egy másik lény iránt. Én minden nap felteszem magamnak a jó gazdi vagyok-e kérdést, és ahogy Beni mostanában érzi magát, minden nap el is bukom ezt. Szégyellem magam, mint gazdi. Beni a lakmuszpapírom, a tükröm és nincs jól: istenesen kopasztja magát, a szemén még mindig vissza- visszajön a kötőhártyagyulladás és tehetetlen vagyok. Azt mondják, szorong, szerintem szorong meg unatkozik - 10 éve biztosítok neki egy békés, csendes otthont, amiben kevés a változás, a jövés-menés. És második éve vagyok vele itthon, szorongva, kiégve, gyászolva sok mindent, nem jutva egyről a kettőre. Rajta tudom lemérni, hogy én hogy vagyok és ha ez tényleg így van, akkor kurvára nem jól...
A jó gazdi vagyok kétsége - ahogy a jó baba is - aztán olyan messze el tud vezetni, hogy győzzem követni a kétségbeesésemet. Jó anya lennék-e, jó barát, jó társ, jó ember, jó felnőtt, jó nő, jó író, jó stylist - csak pár az állandóan körbe-körbeforgó kétségek közül. Ha megvan az ítéletünk magunkkal szemben, stigmákat, bélyegeket teszünk homlokunkra és testünk kiválasztott porcikáira, - ahogy én is tettem egy bekezdéssel feljebb - amiktől aztán nem tudunk szabadulni. Állítólag a szavaknak ereje van, írópalántaként hinnem kell ebben. És ha ez így van, óvatosnak kell lenni ezekkel a bélyegekkel, mondatokkal - mert beégnek, mert megmaradnak, mert meghatároznak. Mint anno, a gyerekkoromban hallottak, amik már belső iránytűim, parancsolóim, gyalázóim ...
És a végső kérdés: elég vagyok? Hányszor és hány formában tettem már fel, hány relációban, hány szituációban... megszámolni sem tudom. Olyan, mint egy halkított, folyamatos lejátszásra ítélt visszhang, ami a fejemből diktálja lépteim ütemét. Nem mellesleg a világ is minden nap, minden percben, minden tekintetben, minden konfekciós ruhadarabban, minden reklámban, minden posztban, minden hashtagben ugyanezt kérdezi tőlem, tőled. De ez fair? Mikor mondjuk végre azt, hogy elég?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése