#13 - A szervező pirosban lesz

Nem kellett volna egy pohár bor után keresgélni a hétvégi programok között… Szétnézett a villamoson, sorstársakat keresve. Talán ott, két sorral előrébb, gyanúsan nagy az a hátizsák, meg némi ijedtség is tükröződik a szemében. Istenem, csak legyünk kevesen!

Leszállva a „nagy zsákos” el is indult egy kis csoport felé, Hilda látszólagos magabiztossággal követte. Egy ötvenes hölgy, a „piroskabátos” intett kezeivel és megköszörülte a torkát.

– Üdvözlök mindenkit ezen a csodaszép decemberi vasárnapon! Még várunk pár percet, aztán indulunk is az erdő sűrűjébe. – Átszellemült mosoly ült ki arcára, ahogy egyenként minden ott álló szemébe belenézett. Hilda megborzongott, talán a hidegtől, talán zavarában.

Elindultak az egyik népszerű turista útvonalon, majd letértek egy kevésbé ismert felé. A „piroskabátos” meglepően keveset szólt hozzájuk, Hilda a többiekkel együtt némán követte. Egy nagyobb tisztáson álltak meg, kör alakban.

– Meg is érkeztünk. Én itt maradok, én leszek a mértani középpont – engem keressenek, ha eltévednének. Innen egymástól kellő távolságra induljanak el, és amikor már nem látják egymást, kezdjenek ásni. Nem kell nagy gödör, csak akkora, hogy kényelmesen bele tudjanak hajolni. Ha kész, kezdődhet a „móka”! Mindenki hozott ásót, kesztyűt és valamit amire térdelhet? – A szervező összeszedte valamennyi ott lévőtől a bólintást, majd leült egy korhadt fatörzsre. Hilda egy ideig tétován állt, majd sarkon fordult és elindult.

Gödörbe üvölteni! Tényleg nem értem, mire gondoltál! Add át a Földnek a gondjaidat, szabadulj meg tőlük. Jó vicc! Hilda pár perc séta után megállt, körülnézett, nem látott senkit. Ásni kezdett, magán viccelődve. Amikor késznek ítélte a gödröt, letérdelt, előrehajolt és várt. Távolról felhangoztak az első kiáltások. Bámult a sötétlő lyukba, érezte a hideg talaj vonzását, majd szép lassan eleredtek a könnyei. A könnyek meghozták a hangját, artikulátlan üvöltést küldött a lyukba. Majd még egyet, és így tovább, hosszú-hosszú percekig.

Könnyű szívvel, rekedten, az arcukra fagyott sót törölgetve indultak vissza az erdőből. Most sem szóltak egymáshoz, mégis mindent tudtak a másikról.