„És a világok közötti fátyol átlátszóvá válik...”, suttogja. Az a flúgos Klári tehet mindenről, elrángat arra a fényhozó vagy milyen szeánszra, most meg elkések a vacsoráról! Dorka bosszúsan húzza össze magán paplankabátját, a fűtetlen távolsági busz az utolsó csepp a pohárban. És még ez a rohadt köd is!
Fő tér. A lámpák sárgás fénye küzdelmes csatát vív a köddel minden négyzetcentiméterért, a térről nyíló utcák már elvesztek. Még jó, hogy becsukott szemmel is odatalálnék a szülői házhoz. Szülői ház. Jó vicc, szülők nélkül… Hány éve is? De legalább a nővéremék szeretnek ott élni.
Tapintható a csend körülötte, ahogy hatol egyre mélyebbre a sűrű, tömjénillatú ködben. Orráig sem lát, csak egy-egy jellegzetes kapuról tudja, épp merre jár. Hányszor érezte úgy ezen az úton, hogy nem fog menni, hogy bárcsak már túl is lenne a vacsorán. Ahogy befordul a sarkon, mintha kilépne a tejfehér ködből, szülei volt háza tisztán látszódik a csillagos ég alatt. Szíve nagyot dobban, a feltoluló emlékképek megrogyasztják térdeit.
A csengetésre a benti zsizsegés elhalkul, majd újult erővel folytatódik. Nyílik az ajtó, anyukája rögtön rákezdi.
– Ejnye, Dorkám, hát ilyen későn kell beállítani? Na tedd le magad, már épp kezdeni akartunk! -Tessékeli beljebb lányát.
Dorka nem érti, mi történik, elnéz az étkező felé és mindenki ott van, szülei, nővére, annak családja, sőt még a nagyszülei is. „Az idő szövete felfeslik, a párhuzamos síkok találkoznak.” És pont a mi tömjénillatú étkezőnkben.
Dorka csendes megfigyelője lesz az estének, úgy érzi, ha hangosabban szólna, a látomás buborék módjára pukkanna szét. Csukott szemmel hallgatja a rojtosra citált családi anekdotákat, századszorra is vállrántással reagál anyukája kéretlen tanácsaira, felnőtt fejjel már bántó csipkelődéseire. Cinkosan mosolyog össze apukájával, dorgálja cukorbeteg nagyszüleit, mikor harmadszorra nyúlnak a bejgli felé. Szíve minden nevetésbe, minden pillantásba belesajdul, könnyeit bögrés-mákossal és rántott hússal tuszkolja vissza a mélybe. Még egy utolsó koccintás, ideje indulni. Szokásosnál hosszabb ölelések, ünnepnapokra tartogatott puszik, jövő nélküli ígérgetések.
Köszönöm, Klári!
Fő tér. A lámpák sárgás fénye küzdelmes csatát vív a köddel minden négyzetcentiméterért, a térről nyíló utcák már elvesztek. Még jó, hogy becsukott szemmel is odatalálnék a szülői házhoz. Szülői ház. Jó vicc, szülők nélkül… Hány éve is? De legalább a nővéremék szeretnek ott élni.
Tapintható a csend körülötte, ahogy hatol egyre mélyebbre a sűrű, tömjénillatú ködben. Orráig sem lát, csak egy-egy jellegzetes kapuról tudja, épp merre jár. Hányszor érezte úgy ezen az úton, hogy nem fog menni, hogy bárcsak már túl is lenne a vacsorán. Ahogy befordul a sarkon, mintha kilépne a tejfehér ködből, szülei volt háza tisztán látszódik a csillagos ég alatt. Szíve nagyot dobban, a feltoluló emlékképek megrogyasztják térdeit.
A csengetésre a benti zsizsegés elhalkul, majd újult erővel folytatódik. Nyílik az ajtó, anyukája rögtön rákezdi.
– Ejnye, Dorkám, hát ilyen későn kell beállítani? Na tedd le magad, már épp kezdeni akartunk! -Tessékeli beljebb lányát.
Dorka nem érti, mi történik, elnéz az étkező felé és mindenki ott van, szülei, nővére, annak családja, sőt még a nagyszülei is. „Az idő szövete felfeslik, a párhuzamos síkok találkoznak.” És pont a mi tömjénillatú étkezőnkben.
Dorka csendes megfigyelője lesz az estének, úgy érzi, ha hangosabban szólna, a látomás buborék módjára pukkanna szét. Csukott szemmel hallgatja a rojtosra citált családi anekdotákat, századszorra is vállrántással reagál anyukája kéretlen tanácsaira, felnőtt fejjel már bántó csipkelődéseire. Cinkosan mosolyog össze apukájával, dorgálja cukorbeteg nagyszüleit, mikor harmadszorra nyúlnak a bejgli felé. Szíve minden nevetésbe, minden pillantásba belesajdul, könnyeit bögrés-mákossal és rántott hússal tuszkolja vissza a mélybe. Még egy utolsó koccintás, ideje indulni. Szokásosnál hosszabb ölelések, ünnepnapokra tartogatott puszik, jövő nélküli ígérgetések.
Köszönöm, Klári!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése