Az első, nélkülük. Ünnep, de mit ünnepeljen ezen? Már egy hete készül erre a napra, nyitogatja sebzett lelke ajtaját, be-bekukucskál, de még mindig nem képes kitárni, hogy fájjon. Hogy végre szaggasson, kínozzon, hogy a kurva életbe, érezzen végre valamit!
Robot módjára telik a reggel, kávégép bekészít, tejhabosító bekapcsol, de azt már nem is tudja, hogy került a pultra a bögre, a kiskanál. Nézi a szemközti ház tűzfalát, omladozó vakolat, burukkoló galambok, belvárosi idill, az élet mindig megy tovább.
– Jó reggelt! – Juli álmos, gyűrött párnamintás feje jelenik meg a konyhaajtóban. Sanyi összerezzen, el is feledkezett Juliról. – Én is kapok?
– Persze. – feleli rekedten. A nap első hangos szava. Nem néz barátnőjére, automatikusan nyitja a szekrényt az újabb bögréért. Válla összerezzen, hallja lelke ajtaját nagy robajjal becsapódni.
Juli hangtalanul lép oda barátjához, hátulról átöleli, beleszagol a nyakába, oda, ahol azt az otthonos, minden problémára gyógyírként ható illatot szokta érezni. Nem mozdul, nem szól, csak ölel. Ő már „túl van” ezen.
– Megvagy? – kérdi óvatos hangon.
– Persze. – Megint ez a persze. A „persze” nap. Átfogja Juli őt ölelő karjait és még szorosabbra húzza a „szeretetburkot”. Érzi ahogy görcsössége kicsit enged. – Köszönöm, hogy itt vagy. – Suttogja. Megfordul és puszit nyom barátnője homlokára.
Ölelésük lazul, az idő áll, csak ők vannak és egymásba kapaszkodó tekintetük. Sanyi saját fájdalmát látja tükröződni Juli szemében, amitől szép lassan, újra kinyílik az ajtó, ott bent.
– Te hogy csináltad? – kérdi barátnőjét, a torkát elárasztani készülő könnyekkel küszködve. – Hogy tudtad…? – befejezni már nem tudja, a zokogás most már megállíthatatlan.
Juli újra karjába zárja barátját, a fájdalom körbeér, már nemcsak a saját, de a másik veszteségét is siratják. Hosszú percekig állnak ott, kell idő a megnyugvásra, idő a mai naphoz. Lassan bontakoznak csak ki a közös „burokból”.
– Gyere, igyuk meg a kávét és induljunk! Mentsük meg a legrondább fát! – ereszt el egy félmosolyt. Szíve megnyugodott, melegséggel és biztonsággal telt meg, sosem volt még ennyire hálás, hogy Juli van mellette.
Robot módjára telik a reggel, kávégép bekészít, tejhabosító bekapcsol, de azt már nem is tudja, hogy került a pultra a bögre, a kiskanál. Nézi a szemközti ház tűzfalát, omladozó vakolat, burukkoló galambok, belvárosi idill, az élet mindig megy tovább.
– Jó reggelt! – Juli álmos, gyűrött párnamintás feje jelenik meg a konyhaajtóban. Sanyi összerezzen, el is feledkezett Juliról. – Én is kapok?
– Persze. – feleli rekedten. A nap első hangos szava. Nem néz barátnőjére, automatikusan nyitja a szekrényt az újabb bögréért. Válla összerezzen, hallja lelke ajtaját nagy robajjal becsapódni.
Juli hangtalanul lép oda barátjához, hátulról átöleli, beleszagol a nyakába, oda, ahol azt az otthonos, minden problémára gyógyírként ható illatot szokta érezni. Nem mozdul, nem szól, csak ölel. Ő már „túl van” ezen.
– Megvagy? – kérdi óvatos hangon.
– Persze. – Megint ez a persze. A „persze” nap. Átfogja Juli őt ölelő karjait és még szorosabbra húzza a „szeretetburkot”. Érzi ahogy görcsössége kicsit enged. – Köszönöm, hogy itt vagy. – Suttogja. Megfordul és puszit nyom barátnője homlokára.
Ölelésük lazul, az idő áll, csak ők vannak és egymásba kapaszkodó tekintetük. Sanyi saját fájdalmát látja tükröződni Juli szemében, amitől szép lassan, újra kinyílik az ajtó, ott bent.
– Te hogy csináltad? – kérdi barátnőjét, a torkát elárasztani készülő könnyekkel küszködve. – Hogy tudtad…? – befejezni már nem tudja, a zokogás most már megállíthatatlan.
Juli újra karjába zárja barátját, a fájdalom körbeér, már nemcsak a saját, de a másik veszteségét is siratják. Hosszú percekig állnak ott, kell idő a megnyugvásra, idő a mai naphoz. Lassan bontakoznak csak ki a közös „burokból”.
– Gyere, igyuk meg a kávét és induljunk! Mentsük meg a legrondább fát! – ereszt el egy félmosolyt. Szíve megnyugodott, melegséggel és biztonsággal telt meg, sosem volt még ennyire hálás, hogy Juli van mellette.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése