Zelma felnéz a málló vakolatú homlokzattól elütő, ódivatú neonfeliratra: ÁLOM-BIZOMÁNYI. Hetek óta készül ide, de csak ma reggelre szedte össze minden bátorságát. Lenyomja a kilincset, valahol bent egy csengő jelzi az újabb vevő érkezését – innen már nincs visszaút.
A boltban nincs sok látni- és nézegetnivaló: a helység teljes hosszában végigfutó pult mögött plafonig érő katalógusszekrények takarják a falakat, rajtuk kivehetetlen krikszkrakszok, bizonyára a tulaj írása. A sarokban lévő ajtón egy álomcsapda, Zelma még ebben az állapotában is felnevet annak ironikus mivoltán. A csapda meglebben, ahogy az ajtó kinyílik: Váradi urat – szigorúan i-vel, nem ipszilonnal, ahogy minden alkalommal kihangsúlyozza – láthatóan reggeli közben zavarta meg. A kopott sildes sapkát és inget, mellényt viselő idős úr a szája szélére ragadt és mellére hullott morzsákat komótosan söpri le magáról, majd a pult közepére érve felveszi 50 éve csiszolgatott, vevőcsalogató mosolyát.
- Miben segíthetek, hölgyem? Eladni vagy vásárolni jött?
- Jó napot, remélem nem rosszkor jöttem. Eladni hoztam, jó párat. – Zelma retiküljét felteszi a pultra és egy köteg kartonpapírt nyújt át Váradi úrnak.
- Oh, látom, nagyon felkészült, már a formanyomtatványt is kitöltötte. Nagyszerű, hadd nézzem! – átveszi a papírokat, mellényzsebéből pedig felteszi orra hegyére kicsiny, hold formájú olvasószemüvegét. – Ühhüm, ühhüm, hmmm? – a duruzsolást megszakítva kérdő tekintettel Zelmára néz és sóhajt egyet. – Biztos benne? – Zelma némán bólint. – Rendben, hölgyem, azaz hol is van, igen, kedves Zelma, akkor összegezzük. 5 álmot hozott, amiket szeretne beadni bizományba. Az álmokat rangsorolni szoktuk, vannak azok amiket – a reménytelenekre gondolok - azonnal kiteszünk eladásra, de vannak, amiket még visszatartunk, hátha meggondolják magukat vagy esetleg vissza tudják vásárolni. Érti, a komolyabbakat! – és szemüvege fölül jelentőségteljes pillantást vet Zelmára.
- Rendben, megértettem. És mennyit tud adni értük? – Zelma láthatóan zavarban érzi magát, siettetni akarja az „ügyletet”.
- Hát lássuk! – Elővesz egy régi számológépet a pult alól. – A profi teniszversenyző, a színésznő és az énekesnő…ezekre már szerintem van is vevőm, népszerű, sokat keresett álmok és Ön nyilvánvalóan már nem lesz egyik sem. – Közben szorgalmasan üti be az árakat a kalkulátorba. – A kutya… Hogy valaha legyen kutyája… Ezt napokon belül el fogom tudni adni, közkedvelt, de mivel igen fontos érzelmi értéke van, ezt azért magasabb áron veszem be én is. És az utolsó… Megint megkérdezem, valóban le akar erről is mondani? Boldog szerető család… ez nagyon nagy értékű álom, magam is nagyon ritkán találkozom vele, pedig ugye én… Hagyjuk! Tehát, akkor ez is legyen? – A válasz újabb néma bólintás. – Príma. Ha ezt is hozzáadom, akkor összesen ennyit tudok ajánlani ezekért az álmokért. – És a számológépet Zelma felé fordítja.
- Megfelel. – válaszol Zelma kiszáradt torokkal.
- Az utolsó álomra pedig vonatkozik, amit korábban mondtam: 6 hónapra letétbe teszem, addig tudja magát meggondolni és visszavásárolni.
- Köszönöm! – Zelma remegő kézzel veszi át a köteg bankót, majd zavart tekintettel megtántorodik.
- Jöjjön, üljön le itt szemben. - Váradi úr a kirakat elé tett egyik karosszékbe ülteti Zelmát és az előtte álló asztalon lévő kancsóból tölt egy pohár vizet. Pontosan emiatt rendezte be ezt a kis sarkot – vannak azok a nem mindennapi álmok, amiknek az elvesztése igen megterhelő tud lenni. Ő már csak tudja. – Pihenjen, ameddig akar.
A csengő újra jelez, Váradi úr visszasiet a pult mögé. 10 év forma, félénk kislány, hatalmas fekete gombszemekkel és szőke, két varkocsba font hajjal. Kis szütyőt szorongat kezében.
- Csókolom, Etta vagyok.
- Szervusz, Etta, miben segíthetek?
- Egy álmot szeretnék vásárolni. Tetszik tudni, nagyon régóta szeretnék egy kutyát és próbálom meggyőzni a szüleimet, nem sok sikerrel… Ezért gondoltam, hátha itt lenne egy ilyen álom…
- Hát, kedveském, pont jókor jöttél, épp ma hoztak be egy kutyusos álmot! – ránéz Zelmára, aki hirtelen kiegyenesedik a székén. Hezitál, majd egy bólintással beleegyezését adja. – Mennyid van? – visszafordulva rámutat a kislány kezében gyűrögetett szütyőre.
- Ennyi, ez minden spórolt pénzem. – És a zsák tartalmát a pultra szórja: sok aprópénz, kevés nagy címlet, még a felére sem elég.
- Szerencsés napod lehet, Etta, mert pontosan ennyibe kerül. Csak alá kell írnod itt ezt a nyomtatványt, adok egy bizonylatot, amit megmutathatsz a szüleidnek és már a Tied is!
Etta vérbeli kislány módjára kurjongatva körbetáncolja az üzletet boldogságában – a kedves fogadtatás és a sikeres vásárlás hevében feladta addigi félszegségét. Aláírja amit kell, a bizonylatot elteszi szütyőjébe és kitáncol az ajtón. Egy pillanatra még visszafordul és odakiált Váradi úrnak.
- És Morzsinak fogják hívni!
Zelmát megmosolyogtatja a jelenet, iszik még egy korty vizet és próbálja összeszedni magát, gondolatait, életét. Tehát hat hónapom van, nem több! Ez is több, mint amit ma reggel remélni tudtam! Kezdjük!
A boltban nincs sok látni- és nézegetnivaló: a helység teljes hosszában végigfutó pult mögött plafonig érő katalógusszekrények takarják a falakat, rajtuk kivehetetlen krikszkrakszok, bizonyára a tulaj írása. A sarokban lévő ajtón egy álomcsapda, Zelma még ebben az állapotában is felnevet annak ironikus mivoltán. A csapda meglebben, ahogy az ajtó kinyílik: Váradi urat – szigorúan i-vel, nem ipszilonnal, ahogy minden alkalommal kihangsúlyozza – láthatóan reggeli közben zavarta meg. A kopott sildes sapkát és inget, mellényt viselő idős úr a szája szélére ragadt és mellére hullott morzsákat komótosan söpri le magáról, majd a pult közepére érve felveszi 50 éve csiszolgatott, vevőcsalogató mosolyát.
- Miben segíthetek, hölgyem? Eladni vagy vásárolni jött?
- Jó napot, remélem nem rosszkor jöttem. Eladni hoztam, jó párat. – Zelma retiküljét felteszi a pultra és egy köteg kartonpapírt nyújt át Váradi úrnak.
- Oh, látom, nagyon felkészült, már a formanyomtatványt is kitöltötte. Nagyszerű, hadd nézzem! – átveszi a papírokat, mellényzsebéből pedig felteszi orra hegyére kicsiny, hold formájú olvasószemüvegét. – Ühhüm, ühhüm, hmmm? – a duruzsolást megszakítva kérdő tekintettel Zelmára néz és sóhajt egyet. – Biztos benne? – Zelma némán bólint. – Rendben, hölgyem, azaz hol is van, igen, kedves Zelma, akkor összegezzük. 5 álmot hozott, amiket szeretne beadni bizományba. Az álmokat rangsorolni szoktuk, vannak azok amiket – a reménytelenekre gondolok - azonnal kiteszünk eladásra, de vannak, amiket még visszatartunk, hátha meggondolják magukat vagy esetleg vissza tudják vásárolni. Érti, a komolyabbakat! – és szemüvege fölül jelentőségteljes pillantást vet Zelmára.
- Rendben, megértettem. És mennyit tud adni értük? – Zelma láthatóan zavarban érzi magát, siettetni akarja az „ügyletet”.
- Hát lássuk! – Elővesz egy régi számológépet a pult alól. – A profi teniszversenyző, a színésznő és az énekesnő…ezekre már szerintem van is vevőm, népszerű, sokat keresett álmok és Ön nyilvánvalóan már nem lesz egyik sem. – Közben szorgalmasan üti be az árakat a kalkulátorba. – A kutya… Hogy valaha legyen kutyája… Ezt napokon belül el fogom tudni adni, közkedvelt, de mivel igen fontos érzelmi értéke van, ezt azért magasabb áron veszem be én is. És az utolsó… Megint megkérdezem, valóban le akar erről is mondani? Boldog szerető család… ez nagyon nagy értékű álom, magam is nagyon ritkán találkozom vele, pedig ugye én… Hagyjuk! Tehát, akkor ez is legyen? – A válasz újabb néma bólintás. – Príma. Ha ezt is hozzáadom, akkor összesen ennyit tudok ajánlani ezekért az álmokért. – És a számológépet Zelma felé fordítja.
- Megfelel. – válaszol Zelma kiszáradt torokkal.
- Az utolsó álomra pedig vonatkozik, amit korábban mondtam: 6 hónapra letétbe teszem, addig tudja magát meggondolni és visszavásárolni.
- Köszönöm! – Zelma remegő kézzel veszi át a köteg bankót, majd zavart tekintettel megtántorodik.
- Jöjjön, üljön le itt szemben. - Váradi úr a kirakat elé tett egyik karosszékbe ülteti Zelmát és az előtte álló asztalon lévő kancsóból tölt egy pohár vizet. Pontosan emiatt rendezte be ezt a kis sarkot – vannak azok a nem mindennapi álmok, amiknek az elvesztése igen megterhelő tud lenni. Ő már csak tudja. – Pihenjen, ameddig akar.
A csengő újra jelez, Váradi úr visszasiet a pult mögé. 10 év forma, félénk kislány, hatalmas fekete gombszemekkel és szőke, két varkocsba font hajjal. Kis szütyőt szorongat kezében.
- Csókolom, Etta vagyok.
- Szervusz, Etta, miben segíthetek?
- Egy álmot szeretnék vásárolni. Tetszik tudni, nagyon régóta szeretnék egy kutyát és próbálom meggyőzni a szüleimet, nem sok sikerrel… Ezért gondoltam, hátha itt lenne egy ilyen álom…
- Hát, kedveském, pont jókor jöttél, épp ma hoztak be egy kutyusos álmot! – ránéz Zelmára, aki hirtelen kiegyenesedik a székén. Hezitál, majd egy bólintással beleegyezését adja. – Mennyid van? – visszafordulva rámutat a kislány kezében gyűrögetett szütyőre.
- Ennyi, ez minden spórolt pénzem. – És a zsák tartalmát a pultra szórja: sok aprópénz, kevés nagy címlet, még a felére sem elég.
- Szerencsés napod lehet, Etta, mert pontosan ennyibe kerül. Csak alá kell írnod itt ezt a nyomtatványt, adok egy bizonylatot, amit megmutathatsz a szüleidnek és már a Tied is!
Etta vérbeli kislány módjára kurjongatva körbetáncolja az üzletet boldogságában – a kedves fogadtatás és a sikeres vásárlás hevében feladta addigi félszegségét. Aláírja amit kell, a bizonylatot elteszi szütyőjébe és kitáncol az ajtón. Egy pillanatra még visszafordul és odakiált Váradi úrnak.
- És Morzsinak fogják hívni!
Zelmát megmosolyogtatja a jelenet, iszik még egy korty vizet és próbálja összeszedni magát, gondolatait, életét. Tehát hat hónapom van, nem több! Ez is több, mint amit ma reggel remélni tudtam! Kezdjük!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése