Bendegúz órák óta ül a nappaliban, kezében aznapi harmadik kávéja gőzölög. A kilencedik kerületi rehab tömb oromzatát nézi szemben, életeket, családokat, történeteket képzel az ablakok mögé. Látszólagos nyugalma csak a felszín, belül háború dúl, ma lesz a nagy nap! Percekre meggyőzi magát, hogy jól van, simán végigcsinálja, majd meglódul a szíve, torkában-fülében dübörög egyszerre, szája kiszárad, a lüktetés hol erősebb, hol gyengébb lesz halántékán. Heves szívdobogásával ellentétben mozdulatai ijesztően lassúak, ez a baljós látszat-nyugalom az egyetemi vizsgaidőszakokra emlékezteti. Végtelenítve fut a háttérben két lista a pro- és kontra érvekkel, hol egyiknek, hol másiknak hisz.
– Mióta vagy fent? – Slattyog ki a hálóból Tomi, majd helyet kér magának a kanapén és a takaró alatt is. Barátja arckifejezése láttán a tegnap esti ólomsúlyok visszakéredzkednek szívére. – Biztos vagy benne? – kérdi rekedten.
– Biztos. – Tomira pillant. – Minek várjak tovább?
Bendegúz riadt, mégis eltökélt tekintete könnyeket csal Tomi szemeibe – szívét hála tölti el saját családja iránt. Ők megkönnyítették, én szerencsés vagyok. Ültében előrehajol és megsimítja Bendegúz kétnapos borostáját, behunyja szemeit és úgy folytatja, szereti egyszerre érezni és hallani a finom sercegést. Bendegúz megállítja kezét, megfordítja a tenyerét és belecsókol a közepébe – ott, ahol a legjobban érezni a „tomi-illatot”. A mindent.
Lassan, összehangoltan készülődnek. Egyikük mintha vesztőhelyre menne, a másik tűkön ül, hogy végre családja körében lehessen. Talán majd jövőre mehetnek együtt Sári néniékhez, reménykedik Tomi. A ház előtt búcsút vesznek, ki gyalog, ki villamossal indul a családi ebédre. Csók nem csattan, hova gondolna a világ.
A város szürke és nyálkás, idén sem lett fehér a karácsony. A megállótól pontosan 256 lépésre van a ház, ha kergetik, akkor 232. Ma nem siet sehova. Anya nyit ajtót, már mindenki megérkezett, le is ülnek az ebédhez. Bendegúz fél füllel hallgatja a szokásos sztorikat, mindet ismeri. Tenyere nyirkos, homloka gyöngyözik, látása elhomályosul. A világ megint lelassul körülötte. És itt jön a desszert. Idő van!
– Anya, apa, valamit mondanom kell!
– Mióta vagy fent? – Slattyog ki a hálóból Tomi, majd helyet kér magának a kanapén és a takaró alatt is. Barátja arckifejezése láttán a tegnap esti ólomsúlyok visszakéredzkednek szívére. – Biztos vagy benne? – kérdi rekedten.
– Biztos. – Tomira pillant. – Minek várjak tovább?
Bendegúz riadt, mégis eltökélt tekintete könnyeket csal Tomi szemeibe – szívét hála tölti el saját családja iránt. Ők megkönnyítették, én szerencsés vagyok. Ültében előrehajol és megsimítja Bendegúz kétnapos borostáját, behunyja szemeit és úgy folytatja, szereti egyszerre érezni és hallani a finom sercegést. Bendegúz megállítja kezét, megfordítja a tenyerét és belecsókol a közepébe – ott, ahol a legjobban érezni a „tomi-illatot”. A mindent.
Lassan, összehangoltan készülődnek. Egyikük mintha vesztőhelyre menne, a másik tűkön ül, hogy végre családja körében lehessen. Talán majd jövőre mehetnek együtt Sári néniékhez, reménykedik Tomi. A ház előtt búcsút vesznek, ki gyalog, ki villamossal indul a családi ebédre. Csók nem csattan, hova gondolna a világ.
A város szürke és nyálkás, idén sem lett fehér a karácsony. A megállótól pontosan 256 lépésre van a ház, ha kergetik, akkor 232. Ma nem siet sehova. Anya nyit ajtót, már mindenki megérkezett, le is ülnek az ebédhez. Bendegúz fél füllel hallgatja a szokásos sztorikat, mindet ismeri. Tenyere nyirkos, homloka gyöngyözik, látása elhomályosul. A világ megint lelassul körülötte. És itt jön a desszert. Idő van!
– Anya, apa, valamit mondanom kell!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése