KIÉGÉSNAPLÓ

Verítékezés, légszomj, tüdőfájdalom, izomfáradtság - szokásos csoportos élményeim a Life1 nevű becses intézményben... A spinning alatti sűrű órára pillantások és két "meghalás" közötti rövid szünetekben elgondolkoztam, melyik telik inkább kínok között: ez ahol épp vagyok vagy egy székrekedéses wc látogatás, aranyérrel megspékelve... persze ez utóbbi geciszar és nyilván rosszabb, de voltak röpke töredék másodpercek, amikor nem arra fogadtam volna. Mit is mondhatnék, egy lusta szar voltam az elmúlt két hétben... Napok óta azt veszem észre magamon, hogy mintha jobban lennék. Persze megvannak a fos dolgok, amiket még fel kell dolgoznom, de mintha körvonalazódna pár célféleség és egyfajta erő, hogy azokat elérem majd egyszer. Klisékben elmagyarázva mintha fény gyúlt volna az alagút végén, legalábbis kiégés szempontból... Még nem tudom, hogy jó irány-e, kibaszott sokat kell érte dolgozni és komfortzónámon kívüli lépések sorával jár, de érted, legalább van valami a legalább másfél é...

A gyász második fázisa:  "A fal mögül kilépve talán ez a legelső érzés, amivel találkozunk. A veszteség tudatossá válása sokszor óriási indulatokat vált ki, tehetetlennek, elveszettnek érezhetjük magunkat. Sokan dühösek lesznek a környezetükre, az elvesztett személyre, vagy akár saját magukra is, amiért képtelenek voltak megakadályozni a történést. Érdemes hát elidőznünk ennél az érzésnél is – eldugni, magunk felé fordítani nem érdemes. A harag megélése fontos! Úgy is mondhatnánk, hogy így kerül kezünkbe a varázsköpeny, amit magunkra öltve képessé válunk a lehetetlenre: a fájdalommal való megbirkózásra." Még nem tartok itt, de a védőfal határozottan repedezik... hisztérikus, hirtelen jött sírások - érzések nélkül - , mellkasszorító órák és napok, indokolatlan felhördülések és végtelenül bunkó megjegyzések, türelmetlenség, tanácstalanság és szorongás. Düh még a látóhatáron sincs, bár azt tudom a legnehezebben megélni, erre a terápia alatt is rájöttem - egy a környezete által ...

Sem nem könnyen, sem nem igazán örömtelien, de legalább mozgalmasan telik az október... Unatkozni, netalán gyászolni semmi időm, csak a feladat van meg a fejkapkodás ide meg oda. Sajnálom, hogy pont arra nem volt időm, hogy itt kiírjam magamból, bár képzeld bizseregtem hogy mikor már... - Dízel újra anyukám üres lakásának vendégszeretetét élvezte pár napig, első nap aludni sem tudtam annyira aggódtam érte. A diagnózis szerint vesegyulladás, nem mozgott, nem evett, nem ivott, csak úgy volt, bánatosan, sztoikusan. Aki ismeri, tudja, hogy mindez nem jellemző rá. Úgyhogy kezdődött a napi kétszeri odamenetel, gyógyszerezés, etetés, szeretés - nem mondom, hogy nem kaptam vissza százszorosan a kis franctól szépséges nézésekben, bújásokban és békés dorombolásokban, de akkor is na, fárasztó... Szerda óta viszont újra uralkodik a szigetén, ma jelentették hogy jól van, még fotós bizonyítékom is van rá. Fél-anyai, fél-gazdi szívem ilyenkor repes és mindennél boldogabb.  - Egy pár órára magára ...

A minap a villamoson ülve láttam egy piros lámpánál álló autót, a volánnál ülő hölgy épp a szakállszőrétől próbált megszabadulni a visszapillantó tükör és egy csipesz segítségével - átéreztem, megmosolyogtam és olyan jóleső közösségérzetem támadt. Mert Mi negyvenes, ötvenes nők bizony mindannyian benne vagyunk ebben a slamasztikában, hiába tagadjuk - mint sokan azt is hogy szellentenének - , a menopauza nem válogat, mindenkihez beköszön előbb-utóbb. Mivel most "ez lett az egyik új fekete", akár az endometriózis vagy az inzulinrezisztencia, ezért is gondoltam, hogy kutogatok kicsit a témában - alig öt perc "szörfölgetés" után máris bámulatos gyöngyszemre akadtam, ami igencsak fémjelzi csodás országunkat. Hallottál-e már a Magyar Menopausa Társaságról, ami igen dicséretesen már 1995-ben megkezdte működését kis hazánkban? Én nem, de az ugye nem jelent semmit, hisz addig minek érdeklődjek, amíg nem érint? Nem tisztem megítélni a szakmai kvalitásokat, programokat, remél...

Holnap lesz egy hónapja, hogy meghalt az anyukám. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sokat gondolok rá. A vele kapcsolatos emlékek, foszlányok jönnek és tovasuhannak, ha meg is állnak, flippergolyóként pattannak is tovább, vissza a "sztrádára". A védekezésre felhúzott magas falak működnek, nem sok minden hatolhat át - vannak azonban kivételek. Ilyen például az első, Halottak napjára felstócozott mécsesek látványa a Lidlben, ahol az előbb jártam. Agyam óvatlanul nyitva hagyta a falon lévő kiskaput, pillanatok alatt sírásban törtem ki és azt se tudtam, hol vagyok, miért mentem, mit kellene venni.  A napjaim furcsán, homályosan telnek, néha nem tudom, mit csináltam aznap, nem tudok órákkal elszámolni, nem emlékszem, hogy bevettem-e a gyógyszerem, hogy milyen egészségesen enni, hogy volt olyanom, hogy arcápolási rutin, vagy olyan, hogy napi rutin, élet rutin. Gondoltam, hogy ez az első "hónapforduló" pont jó lesz arra, hogy picit összeszedjem magam, ha más nem is, legalább...