KIÉGÉSNAPLÓ

- voltam vasárnap egy káprázatosan színpompás avartengerrel kísért őszi erdei kiránduláson és egy rohadt képet sem csináltam, így megosztani sem tudom; - elkészült életem első nadrágja is és sem azt, sem a szoknyámat nem fotóztam még le normálisan és nem posztoltam;  - a hétvégén nagy mérföldkővet léptünk a macskával és pár órára más térbe került - lefordítva szoktatjuk a hordozóhoz, illetve a lakóautóhoz, ami hatalmas dolog - leginkább a gazdinak, aki intenzíven paranoiás - hisz csak a lakásomat ismeri immáron 10 éve;  - sem az előzőt - ahogy cukiskodva fedezi fel a lakóautót - sem azt nem kaptam lencsevégre, mennyire de mennyire büszke gazdi voltam tegnap este;  - vége a varrótanfolyamomnak, amit iszonyatosan sajnálok és elmondhatom egyrészt azt, hogy mennyire kurva jó hely a Varróház, másrészt egy büdös szelfit nem csináltam a 15 alkalom alatt, sem otthon a varrógépemmel;  - azóta otthon próbálok nem kijönni a gyakorlatból és már javítottam egy munkásnadrág feslés...

A Glamour online cikkek miatt vettem ki szakirodalmakat is a könyvtárból - meg persze ártani még mindig nem árt, ha a kiégéssel foglalkozom - és egy elsőre ijesztően dogmatikus és száraz, aztán beleolvasva nagyon szimpatikusra bukkantam. Thomas M. H. Bergner könyve a kiégésről egy didaktikus, 12 lépéses módszert vázol fel, ami alkalmazható megelőzésképpen, no meg az én esetemben is, gyógyulásként. A könyv meglepő egyszerűséggel és józan paraszti ésszel beszél a kiégésről, barátként és üdvözlendő történésként emlegeti, sőt kimondja azt, hogy én döntöttem így, hogy kiégtem. Nem ezzel magyarázza, de a biztosíték a házban is épp, hogy helyesen működik, amikor lekapcsolja a rendszert, megelőzve a komolyabb kárt. A burnout a test reléje - és így felfogva megint máshogy lehet ránézni, no meg dolgozni is vele.  Körülbelül a tizedik oldal környékén van egy elsőre jópofának tűnő gyakorlat, amit rögtön ki is akartam próbálni, ahogy elolvastam. És már 4-5 napja "akarom" azonnal kipróbáln...

- vannak barátaim, akikkel el lehet tölteni egy álmos vasárnapot úgy, hogy közben az ember igazán felnőtt dolgot tanul, nevezetesen húslevest főzni, no meg beszélget, feltöltődik és kicsit kikerül az apátiából; - vannak olyan insta oldalak, mint például a @uselesscops, ahol szarrá röhögöm magam világunk abszurditásán (és ettől lesz pár szép, felhőtlen percem a napomban), a legkeményebb disztópiákat túlszárnyaló valóságos történéseken, mint amilyen az, hogy ez az elmeroggyant Donald a saját hadseregét kivezényli Portlandba, mert ott szerintük háborús helyzet van, de csak békának öltözött, békés protestálókkal találják magukat szembe az egyébként békés utcákon, akik különféle válogatott módokon gúnyolódnak nemcsak rajtuk, de az I.C.E. - de hívhatnánk akár Gestapónak is - tagjain;  - van olyan, hogy varrás, meg Varróház, ami egyébként a világ legcukibb helye, kedves, jóindulatú emberekkel, fantasztikus szakemberekkel, ahová tényleg menj el, ha meg akarsz tanulni varrni, ahol rácsodálk...

Mivel tegnap kezdtem tanítani az új - csillogó szemekkel és reményteljes ábrázattal a világra néző - elsős stylist hallgatókat a KREA-ban, eszembe jutott hogy ezt a sztorit is ideje lenne folytatni, igaz kissé bajban vagyok a sztori szálával.  Ott hagytam abba, hogy asszisztens lettem a Marie Claire-nél, az akkori egyik divatszerkesztő mellett. Hatalmas, hasas fejest ugrottam a napi szintű pörgésbe, havonta két divatanyag, több portré, bazárokhoz tárgyfotózások, óriási kupac ruha- és kiegészítőhalom mozgatása, állandó para nehogy bárminek baja legyen, idegeskedés, timing. No meg töménytelen mennyiségű ellenszenv a boltok részéről, bizalmatlanság, kivagyiság, én voltam az ismeretlen új, a senkiházi, akit szivathattak agyba-főbe, hisz azt se tudtam, mi a menete az ottani rendnek. Emellett minden fotózáson újabb és újabb sosemlátott stábtagok, mindenki mindenkivel picsi-pacsi, én meg igazi antiszocként a sarokban, szorongva, rettegve, senkihez sem szólva. 25 éves elmúltam és képtelen ...

Hogy mi ez a szám? Ennyi napja - de ha gondolod úgy mondom hogy ma kilenc éve - nem iszom alkoholt. Egy tegnapi instagram bejegyzés egy kedves "insta-ismerős" oldalán juttatta eszembe a saját jubilálásomat, meg talán azt, hogy igen, ennyi év után is kell ünnepelni, lehet büszkének lenni. Nincs szűkölés meg feszülés, nem aktív a hiány, mégis kurva jó dolog kimondani vagy leírni!   Anno, amikor elindultam ezen az úton, egy évet adtunk nekem a pszichológusommal, abból lett a tulajdonképpeni örökre! Emlékszem, akkor volt, aki figyelmeztetett, minek beszélek erről boldog boldogtalannak, hát nem aggódok hogy majd visszaélnek ezzel? Én akkor sem értettem ezt, mert ha én nem szégyellem, ha én nyíltan beszélek róla, akkor mivel lehet visszaélni? Esetleg lenéznek majd, hogy valaha ittam? Vagy lenéznek, hogy nem iszom? Vagy elborzadnak, ha elmondom az okait vagy ha sztorizgatok olyan jó piásakat? Szerintem aggódó barátom lepődött volna meg a legjobban a kapott reakciókon, sokkal inkább ...