KIÉGÉSNAPLÓ

És nem, most nem a spártai 300-ról van szó.  " Ennyi elhagyott kisbaba várja jelenleg Magyarországon kórházakban, hogy valaki befogadja. Tavaly, 2023-ban ezt a számot még 50 és 100 közöttire becsülték. Egészen drámai növekedés. Az oka: a gyermekvédelmi rendszer Magyarországon rottyon van. Mégpedig a döntéshozók bűnös felelőtlensége miatt. A legutóbbi "gyermekvédelminek" csúfolt intézkedések miatt újra drámaian csökkent azoknak a nevelőszülőknek a száma, akik befogadják a gyerekeket. Elegük lett a béka feneke alatti támogatásból és megbecsültségből, amit most értelmetlen hatósági vegzálással tetézett az állam. " Azt, hogy ezek a pici lények mit élnek át ezalatt, szavakkal nem lehet leírni... tudjuk, mindenki tudja, mit okoz, ha emberi érintés, szeretetteljes érintés, törődés nélkül nő föl valaki, egy ilyen csöpp embernek pedig ez ugyanannyira fontos, mint az anyatej. Két dologra van szükségük ilyenkor - táplálékra és szeretetre - ebből fog kialakulni az a tudatuk, ho...

Suhanások, villanások, élőlények és történések az Élet nevű színjátékomból:  - A térdzoknis, bermudás bácsi előttem a Hermés boltban - mit ad Isten, megint ott jártam - aki ki tudja, mit vett, de azt gondosan eltette kopott bőr aktatáskájába, a literes olcsó szesz mellé. Mert mindig legyenek nálad a legszükségesebbek!  - A második cicám, aki napi kétszeri feladatot ad; akivel játszani kell; aki úgy néz rád, hogy menten elolvadsz; aki annak a lakásában héderel, aki két hete nincs velünk; aki az egyik oka, hogy még nem estem szét teljesen, mert feladat van.  - A tökélyre fejlesztett rakott krumpli, tiramisu, pizza, kókuszgolyó, akármi, csak feladat legyen, és persze két adagban, mert kényszeredetten magamra vállalom, hogy aki elment, ahelyett meleg étellel látom el a bátyámékat is.  - A novelláim, amiket három hete írok, minden héten egyet, házi feladatként, tanfolyam keretében. A novelláim, amiket alig várok, hogy megírhassak, amik lefoglalják a tárhely egy nagy részé...

Árvíz, műhelymacska mentés, gyász, műszaki ellenőr és "beázás-van-e", színuszgörbe... az elmúlt pár napom címszavakban... lassan nem tudom, mit vétettem, milyen gyilkos diktátor lehettem előző életeim egyikében, akinek most folyamatosan kapnia kell a karmától...  Árvíz... valakinek katasztrófa turizmus, valakinek az élete, valakinek a munkája. Pasim újpesti műhelyében már térdig áll a víz, lassan be tudunk majd csónakázni... de nagy öröm... Pár napja megint választás elé állított az élet, Dízelről, a műhelymacskáról kellett eldöntenünk, mi legyen vele. Ott nem maradhatott, hisz az egész sziget víz alá kerül. Hozzánk nem jöhet, mert kipróbáltan nem kompatibilis az otthoni "spoiled child"-al, cicapanzióban pedig nem fogadják, mert nincsenek évek óta oltásai. Egy születése óta szabad lelkű, kiskirály "krampusz", az újpesti Szúnyog-sziget császára és fenegyereke... őt próbáld meg bárhol elhelyezni, bezárni. Kedden odaadtuk a helyi állatmentőknek - ők vitték el...

Ma egy hete hogy történt ami történt... Ijesztően tompa vagyok, nulla érzelem. Az összeroppantani képes gondolatok úgy suhannak tova, mintha üldöznék őket - talán így is van. Még ijesztőbb, hogy a fásultság nemhogy csökkenne, inkább csak egyre dagad, átitat lassan mindent. Ma hallottam egy mondatot, hogy nem emlékszem, milyen nélküle az élet. Egy hete élek úgy, hogy nincs anyukám. Alig ér el... olyan, mintha eltörtem, elromoltam volna.  Nézem a sorozataimat, árultam ma ruháimat gardróbvásáron, néha még főzni is mintha lenne hajlandóságom, de belül geci nagy, tompa üresség. Lehet, hogy úgy kezdődik majd a második fázis, hogy megunom ezt a kurva nagy ürességet... utoljára akkor voltam ilyen, amikor ittam, de ehhez most alkohol sem kell. Nem érzek, nem fáj. Rohadt bizarr, olyan, mintha egy robot lennék.  Szoktam húzni angyalkártyákat. Magamnak is, másoknak is, barátoknak és mindenkinek, aki kéri. Megdöbbentően aktuálisak és "betalálóak" tudnak lenni, azt hiszem féltem is tőlük n...

Mivel a pszichológusomtól megkaptam a "teljes tagadásban vagyok" megjegyzést, rákerestem a gyász szakaszaira. Nagy általánosságban 5 szakaszt különböztetnek meg, én pedig masszívan az elsőben - a tagadásban - vagyok.  " Az első reakció egy szeretett személy halálhírére - különösen, ha hirtelen történésről van szó - általában a sokk. Szinte fel sem tudjuk fogni, hogy ő már nincs többé. Hirtelen még túl fájdalmas szembesülnünk a szeretett személy hiányával és annak következményeivel, mintegy védőfalat vonunk magunk köré. Majd lassan, miután összeszedtük tartalékainkat, óvatosan kimerészkedünk a fal mögül és és elindulunk a feldolgozás útján ." Azt mondanám így friss tapasztalóként, hogy ez valami isteni kényelmes állapot: a bevaleriánozott énemhez hasonlítanám, mert körülbelül ennyi tapasztalatom van nyugtatókkal. Szívem szerint maradnék ebben: bármi veszélyes gondolat közelít is a központ felé, szorgalmas kis kezek visszaterelgetik, néha visszalökik a faltól hogy na ...

Tegnap hajnalban meghalt anyukám. Technikailag árva és felnőtt lettem, így 45 évesen. Tök mindegy, mennyi vagy, ez egy kibaszott vízválasztó... De ahogy anno a House sorozatból megtanulhattuk, a nagyobb fájdalom kiüti - legalábbis egy időre biztosan - a kisebbiket. Bye-bye kiégés, üdvözöllek mélységes gyász?  - Köszönöm a balfasz Orbán kormánynak, hogy sikerült ezt a rendszert is központosítani és tönkretenni, nem tudom hogy egy sokadik eddig viszonylag működő dolgot miért kellett szinte működésképtelenné tenni. Köszönöm, hogy az egyébként is szürreális élményt valószerűtlenül abszurd szintre helyeztétek, többek között azzal, hogy egy kétséget kizáróan órák óta halott ember hozzátartozóit miért kell a protokoll szerint arra kötelezni, hogy újraélesztéssel próbálkozzanak - a diszpécsert arra kényszerítve, hogy stopperórát játsszon hangosan! Amihez hozzányúltok fiúk, annak annyi!  - Köszönöm a kijövő négy mentősnek, hogy anyukám szerény hajlékában eltöltött körülbelül öt percet ...