KIÉGÉSNAPLÓ

Tegnap az emberiség életében nem, de az enyémben nagy dolog történt: az első irodalmi publikációm, az első publikált novellám napja. Online, a Felhő Café blogon. Tűkön ülve vártam ezt a napot, meglátva pedig percekig ugrálgattam a lakásban, mint egy hároméves... Érted, ez nagy dolog! Amikor pedig a címkék között felfedeztem - immáron kitörölhetetlenül - a nevemet, amire majd rá lehet keresni, ha tőlem akarna bárki olvasni... gurgulázó nevetés, gyermeki boldogság és büszkeség, na ezek törtek ki meg fel belőlem! Kurva keményen dolgoztam ebben az évben, hogy a megtört, megcincált, félig eltemetett, félig elfeledett kreativitásomat újra megtaláljam, felélesszem és új kihívást, célt találjak számára! Félúton majdnem feladtam, annyira mélyre volt temetve, azt hittem lehet olyan, hogy egyszerűen fogta magát és szépen elköltözött belőlem, világkörüli útra indult - hogy kipihenje azt ahogy bántam meg bántak vele az elmúlt években - és sose néz már vissza! De visszaédesgettem, vissza ám, mert na...

Anyukám temetésén állva azt éreztem, hogy az a zsigeri, az az elemi, amihez mindig nyúltam életem minden pillanatában születésem óta, a védőhálóm, az nincs többé. Hogy egyedül, pőrén, védelem nélkül állok a világgal szemben, most már én jövök, magamra kell vigyáznom, nincs mese. Ha kérdeznéd, hát ilyen igazán felnőttnek lenni, szülők nélkül létezni. Minden nap adódik legalább tíz dolog, amivel felhívnám, amit megosztanék, amit elpanaszolnék, amit kiventillálnék, amit megkérdeznék, amiben tanácsot kérnék... de nincs kitől, kinek. Megmutattam volna a virágdíszeket, a koszorút, ami a kedvencéből készült, hogy milyen de milyen szép lett... azt a sok különböző embert, akik csak miatta gyűltek össze a templomban... a műszőrme bundáját, amit mindig ajánlgatott, de mindig leszavaztam, de most úgy éreztem, azt kell viselnem. Elújságoltam volna, hogy találkoztunk - harminc év után - egyik unokatesónkkal, aki ennyi év kihagyás után is szó nélkül eljött, nagyon messziről. Együtt bosszankodtunk vol...

Azt hiszem megint nem vagyok jelen az életemben... ha vissza kéne emlékeznem, hogy mit csináltam az elmúlt egy hétben... hát nem nagyon van meg. Halványan rémlik, hogy egy novellával szenvedtem napokig és talán még most sem jó; pasim beteg, engem is kerülget - mármint a betegség, úgyhogy napok óta Neocitrannal térek nyugovóra; megint nem érdekel az egészséges étkezés vagy bármilyen tápanyag, csak legyen bennem valami; sorozat sorozat hátán, még a Love is blind Habibi-re is ráfanyalodtam, bár utólag csak ajánlani tudom annyira komikus és egyben taszító az arab férfiak elvárási rendszere; minden nap fél órát ülök döbbenten a Threads-et bámulva és siratom a magyar oktatási rendszert és azt, hogy senkit, de senkit nem sikerül már megtanítani helyesen írni... úgy tűnik egész sok mindent csináltam mégiscsak, igaz ebből értelmes nem sok volt. Eme számtalan hasznos program közben adódó, agyamat esetleg nem lekötő percekben pedig visszaszámolok péntekig, a temetésig... nem nagyon tudom szavakba...

Rántott hús sütés közben - bizony új szelek fújnak a konyhámban - eszembe jutottak anyukám szavai, amik minden karácsonyi vagy húsvéti ebéd készítésekor elhangzottak otthon: " A gáz sem a régi már, alig sül a hús, ilyenkor ünnepekkor alig van ereje..."    Összegyűjtöttem hát a mi kis családunk aforizmáit, amik nélkül nem múlhatott el családi ebéd és ünnep. Szereplői közül négyen már nem élnek, bár édesapám nem nagyon szólt, inkább krákogott, szótlanul bezabált majd elment szépen aludni egyet, vendégség ide vagy oda. A mondatok mellé pedig majd képzelj el egy tökéletes és persze hagyományos magyar ünnepi menüsort: aranylóan gyöngyöző húslevest grízgaluskával; rántott húst (később rántott gombát és karfiolt is a lázadó, renegát vega unoka miatt) házi sült krumplival, uborkasalátával és persze a desszerteket... Hát igen, a desszertek... Ha nagy ünnep volt vagy épp a nagymamámnak olyanja volt, a világ legfinomabb csokoládétortája, amit egészen pici koromban még megspékelt cukorra...

Halottak Napja, rég nem látott temetők, a templom ahova két hét múlva valami egészen másért megyünk majd, gyertyagyújtás, nosztalgia, család... az elmúlt pár nap címszavakban. A templom előtt várva a bátyámra megcsapott az egész temetés dolog és elindult a keserves sírás, hogy én nem akarok oda visszamenni két hét múlva, nem akarom azt a szertartást, az embereket akik azért lesznek ott mert anyukámmal az történt ami, nem akarom hogy osztozzanak a fájdalmunkban mert az azt jelenti hogy fáj, hogy ennyi ember kell körénk mert ennyire fáj. Az elkerülhetetlen jön, akármit is teszel és nincs menekvés előle. Át fogod érezni, pofán fog vágni, le fog taglózni és nincs hova bújni előle - mint régen, gyerekkoromban az asztal alá. Most már felnőtt vagy, most már ott kell majd állni, nem mondhatod le, nem halaszthatod el, mindenki tudni és látni fogja, mi van belül... De most még van két jóságos hetem, van két hét haladékom. Addig lehet más bajokkal, más szorongásokkal, más örömökkel foglalkozni, m...