KIÉGÉSNAPLÓ

Péntek este a Kutatók Éjszakája programsorozat keretében egykori Alma materemben jártam, az ELTE Jogi karán. Egész héten át a Banned books nevű kiállítás miatt állt nyitva az egyetem könyvtára, bár - mint utólag megtudtam - oda egyébként is bárki bemehet és ingyen beiratkozhat. A folyosóra kitett molinókon a cenzúráról, annak történetéről és mindenkori formáiról, mértékeiről lehetett olvasni, konkrét könyvekkel pedig a könyvtárban szemléltették a mai és régebbi helyzetet.  A látogatás apropója pedig a Tanú c. film vetítése volt, Réz András felvezetésével, utána egy könnyednek csöppet sem nevezhető, mégis lebilincselő beszélgetéssel. A filmen önkéntelenül is elmosolyodik az ember, de teljesen máshogy és máshol ülnek a poénok, mint mondjuk 10-15 vagy akár 20 évvel ezelőtt. Mert ez most annyira valóságos, annyira aktuális, semmiben sem különbözik attól, amit egy sima hétköznapi hírek meg politika címszó alatt végig kell néznünk. A kiforgatás, a be- és belemagyarázás, a tények sza...

Figyelemelterelés magamról magamnak, ismeretterjesztés neked, avagy megnéztem egy újabb szektás sorozatot, talán mert egyre aktuálisabb az agymosás jelenségének a megértése.  A "Dancing for the Devil: The 7M TikTok Cult" dokusorozat nem kifejezetten jó, kicsit nekem zavaros és rosszul összevágott, de azért a témafelvetés elérte, amit kellett. A tiktok amerikai táncoló influenszereiről és a többüket behálózó egyházról, a Shekinah Egyházról szól, no meg a vezetőjükről, a már ránézésre sem szimpatikus Robert Shinnről. Nagyon röviden és tömören a sztori annyi, hogy a keresztény alapokra helyezett Shekinah vezetője, Robert  - micsoda véletlen - egy 7M Films nevű produkciós céget is vezet. Szépen fokozatosan - ahogy ez egy szektaszerűségben történni szokott - a vonzáskörzetébe csalogatott igen sok fiatal influenszert, akik támogatást, spirituális vezetést és iránymutatást kaptak. Majd ahogy már ráragadtak a légypapírra, a saját produkciós cég kezdte gyártani a tiktok videóikat, nek...

Mert néha még én is elfeledkezek róla, hogy ez annak indult, no meg még mindig az is, és bizony fél lábbal még mindig a bűzös, nem-eresztő burnout-mocsárban küszködök hogy kijussak onnan, csak szeretek róla jól berögzült szokásom szerint nem tudomást venni. (Meg valljuk be őszintén, nem is igazán izgek-mozgok abban a rohadt mocsárban, inkább tespedek!) Viszont elkezdtem egy új könyvet tanulmányozni a kiégésről, leginkább a cikk-sorozatom kedvéért - és talán az ötödik, hatodik oldalon éreztem, hogy bassza meg. Hogy lehet itt mindenféle utakról, meg önismeretről fecsegni-locsogni, meg ilyen aha-élmény meg olyan megfejlődés, de akármennyire nem dolgozol vele/rajta tudatosan, te kedves Anikó még mindig totálisan benne vagy a kiégés-szarban! Nevezett mondat(ok): " Biztosíthatlak, hogy a kiégéssel járó mélypont fájdalmasabb, mint amennyire bátorság kell ahhoz, hogy még ma változtatni kezdj az életeden. Ha vársz, a kiégés képtelenné tehet a normális működésre, az eddig ismert élet pedig ...

- Így rakom össze az életemet újra, néha intenzívebben, néha behúzott kézifékkel, néha barlangba bújva, elrejtőzve. A már említett Lenyelt vágyak c. könyv tényleg sok aha-élményt hozott, pár eddig hangosan ki nem mondott automatizmust is megfogalmaztam a könyvet olvasva - csak ajánlani tudom azoknak, akiknek az étkezés küzdelem, nyűg vagy maga a rettegett ellenség. Hihetetlen, hogy képes voltam kimondani egy barátnőmnek, hogy röpke 40 éve harcolok a testemmel, 40 éve vagyunk konstans, sehova sem jutó, inkább csak megbetegítő állóháborúban. Minden testképzavaros, túlevéses vagy magát éheztető, hánytató nő elválasztja magát a testétől, azt valami külön entitásnak, valami "ősi ellen"-nek, uralom alá hajtandó "másiknak" tekinti. A könyvben szereplő hölgy kisgyermek korától azt élte meg, hogy a teste nem az övé, azt szülei birtokolják és gyakorolnak felette teljhatalmat. Ha nem is annyira erőteljesen, de hasonlót éltem át én is gyerekkoromban. Felnőve egy ilyen ember has...

Mert az már milyen jó, pláne ha lassan ez lesz az egyetlen dolog, amit tehetsz, ami kikapcsol, ami egyáltalán adódik!  Kedvesen bandukolós, tipik vasárnap délutáni programnak indult, elemeknek kitett, harsány röhögéssel zárult - avagy menj el Te is a 25-ik ARC plakát pályázatot megnézni. Nem mondom, hogy lehetőleg zuhogó esőben, de az azért adott az egésznek egy felhangot.  Nem volt feltétlenül kitétel a társadalom- és országkritika, de a kiírás - és persze a mindennapi történések - nyilván megágyaztak neki. Ismét - most olyan jó, hogy egy héten belül többször is elmondhatom, hogy - köszönöm a művészeknek, meg magának ennek az elvont fogalomnak, hogy az ami, amiért úgy tud reflektálni és reagálni a valóságra, ahogy! Köszönöm, hogy az igencsak a valóság mélységes bugyraiból táplálkozó alkotások olyan szintű Abszurdisztánként jelenítették meg kis hazánkat, amin inkább harsányan, szabadon, olyan összekacsintósan röhögsz! A plakátok közrefognak egy olyan kis védett buborékot, amib...

Merthogy olyan is van, meg mindennek is van. Mivel számomra annyira természetes olvasni, meg könyvek között lenni, mint mondjuk a vízivás meg a lélegzetvétel, így mindig meglepődök, ha például ezt népszerűsíteni kell. Márpedig ezért találta ki az UNESCO ezt a jeles napot 1965-ben. És most elmesélem - igaz nem kérted - az én olvasáshoz való viszonyomat. Hahh, az egy nagy, nagyon várt találkozás volt, én és a betűk-számok tudománya. Gyűlöltem, hogy nem tudok olvasni, hogy mindig valakit meg kell kérnem, hogy olvasson föl ezt vagy azt - már akkor  - 4-5 évesen - masszív FOMO élmény éltem meg. Akkora zseni viszont nem voltam, sőt ugye egyáltalán nem vagyok az, no meg anyukám is ellenezte volna, mert majd mit csinál a gyerek az iskolában, nem jó az ha unatkozik, na szóval nem tanultam meg magamtól. Csak szépen sorjában, időben, ahogy kell, az iskolában.  És imádtam! Mármint olvasni! Végre a "nagyokhoz" tartoztam, a "tudósokhoz", akik értenek a betűkhőz, egyszerűen szólva...

Holnap lesz a napja, hogy egy éve az történt, ami. És úgy, ahogy.  Csöppet sem úgy ment el és akkor, amikor gondolta volna, amikor Mi gondoltuk volna. Hirtelen, rondán és kuszán, ahogy senki sem akarna. Ahogy senkinek nem kívánnád.  Azt mondják, az írás terápia. Legalábbis lehet az. Ezt két hónappal utána írtam és jelent meg, mint életem első novellája. Szörnyű és örömteli pillanat volt egyszerre és most is az. Holnap írni fogok egész nap. Így jön ki egy tanfolyam határideje (életem eddigi leghosszabb novellájára készülök), de talán a sors akarja, hogy ismét hathasson terapeutikusan.  Eltelt egy év. Mindjárt, És olyan, mintha valahol megrekedtem volna félidőben.  Bemásolom ide. Én még nem tartok, nem tartunk ott, mint a képzeletbeli Lány. De egyszer majdcsak. Addig olvassátok szeretettel életem első megjelent novelláját, a Felhőcafé jóvoltából.  ✴   ✴   ✴  Élet A Lány a Férjével érkezik. Takarítanak, rendet raknak, a Lány próbál úrrá len...

Csendesebb napok, halkan duruzsoló fájdalmak, új élmények: ↠ Varrok. Na jó, rögtön szépíteném, egyelőre megtanultam bekapcsolni a varrógépet, befűzni a cérnákat és kezelni a pedált. És gyakoroltam már körülbelül másfél órát a legfontosabbat - minden további munkálkodás alapját - az egyenes vonalban varrást, sőt a megfelelő távolságok tartását szélektől és egyéb random helyektől. Ahogy ez már talán kivehető, én a tanulásban, a tanfolyamok és iskolák világában bízok, valahogy ezen az úton tudom elképzelni hogy valami beépül, valami készség lesz, valami új, tényleges tudás keletkezik. És anyukám halálával árván maradt egy varrógép is, no meg szakember nélkül maradtak nadrágaljak, lyukak, ingujjak, felhajtások, felszegések... Egyszer, nagyon régen, olyan huszonöt-harminc évvel ezelőtt már próbálkoztunk egymással, de sem a tanáromnak (anyukám) nem volt türelme, sem nekem. Felnőtt fejjel, érzelemmentes keretek között talán tovább jutok, mint anno. Egyelőre élvezem (bár ugye egy órám volt edd...