KIÉGÉSNAPLÓ

Mert ha valamit - de leginkább egy receptet vagy DIY projektet - ezzel a jelzővel népszerűsítenek, akkor az teljességgel biztos, hogy én bizony el fogom rontani. Valahogy az egyszerűnek kikiáltott dolgok mindig kifogtak rajtam, az IKEA-s basic bútortól kezdve a két összetevős palacsintán át a buggyantott tojásig vagy rántásig. A magammal és képességeimmel szembeni elvárás azonmód az egekbe szökik, amikor meglátom "a hülye is meg tudja csinálni" címkét, mert annál ugye nincs cikibb, mikor az nem megy...  Évek óta készülök a világhálón elronthatatlanként aposztrofált, a "kezdőknek is sikerül", liszt nélküli, vöröslencse alapú wrap elkészítésére. Ötvenszer lementve instán, betárazva legalább egy kiló vöröslencse, a gyári wrap-el teli polcok mellett látványosan megejtett sóhajok hogy ne vegyük meg, ezt nem lehet hisz lisztes, meg feldolgozott élelmiszer, de ne feledd a lementett receptet! Tudod, elronthatatlan!  A sok éves lelki edzés ma ért be, dél körül megkorgó gyomr...

A negyedik rész igencsak sötétre sikeredett, amiről meg eszembe jutott egy Péterfy írókurzusos csoporttársam régebbi megjegyzése az egyik novellámhoz, miszerint fél, hogy ha rossz kedvem van, mert akkor valami horrorisztikus fog kibukni belőlem és már előre retteg, mit fog olvasni tőlem... ezt vehetjük félig nem bóknak, meg épp akkor nem is passzolt, mert jókedvemben írtam meg életem egyik legbrutálisabb sztoriját, de azért valljuk be, egy írónak ez bizony a lakmuszpapírja, mármint a története hangulata, pláne ha naplószerű blogról van szó!  De akkor félre mára a sötét gondolatokkal és nézzük meg, mik is a jó dolgok abban, ha valaki stylist  és/vagy divatszerkesztő, avagy miket lehet az árnyoldalak melletti másik serpenyőbe tenni:  - Igaz, ez pont szubjektív, de álmaim melóját végeztem, amit pár évvel azelőtt ötlöttem ki magamnak. Jobban belegondolva egész gyerekkoromban Barbiekat rakosgattam ide meg oda, öltöztettem fel így meg úgy, no meg fényképezőgépet ragadva örökíte...

Újabb listás poszt, mert ezek szerint az agyamnak most ez a kényelmes formátum... - Mindenkinek tiszta szívemből ajánlom, hogy nézze meg A boldogság tanítása című filmet, ami a XIV. Dalai lámáról - életéről, hivatástudatáról és leszületésének legfőbb céljáról, az együttérzés igéjének hirdetéséről - szól. Kilencven perc mindösszesen, és én kilencven percen át bőgtem. És ez bő kilencven éves ember, belenézve a kamerába, olyan szépen, egyszerűen fogalmazta meg azt, ahogy mindannyiunknak működni kéne ezen a Bolygón - és akkor ez a világ egy jobb hely lenne. A számomra legmeghatóbb pedig az volt, amikor értünk, nőkért emelt szót - hogy attól meg pláne jobb hely lenne a világ, ha mi lennénk a vezetői. Épp ezért reméli, hogy az utána leszülető, XV. láma már női testbe érkezik! Kérdés, mennyire felvilágosult, mennyire nyitott az egyháza vezetősége, mennyire lennének képesek ezt úgy a helyén kezelni és elfogadni, ahogy most erről ő maga vélekedik. Nem tudom, létezik-e még egy olyan ember a Fö...

Lenyomat-lista az elmúlt napokból, az őszből, az életemből, a világunkból, mert még mindig félek valami komolyabb dologba fogni... - Sokszor került elém mostanság részlet a Finding your roots amerikai dokusorozatból, ahol híres emberek felmenői, családfái és -históriái után kutatnak, felhasználva a levéltárakat, feljegyzéseket, no meg a genetikát. És az ember, de főleg én persze olyan, hogy először (miután és miközben bőg a látottakon) magára vonatkoztat mindent - eszembe jut róla az apám szinte teljes homályba vesző ága, sem nevek, sem sztorik, semmi nincs meg belőlük és már nem nagyon van eszénél, akitől meg lehetne tudni bármit is; az anyám ágának eltitkolt részletei, hogy felnőtt fejjel kellett hallanom először a nagymamám öccsének a létezéséről és annak kiterjedt családjáról; hogy egyik szülőm sem gondolta soha, hogy bármit is meséljen a gyerekkoráról, akkori benyomásairól - basically bármiről, amiről normális emberek szoktak beszélgetni. De innen el tudok kanyarodni Vályi-Nagy E...

Magamon minduntalan észreveszem, de egy tegnapi beszélgetést ma tovább elemezve a fejemben rájöttem, másoknál is látom: ha le vagyunk gyengülve, ha kurva sok a stressz, ha épp érezzük, hogy kicsúszik a lábunk alól a talaj, akkor bizony visszatérünk a régi megszokott megküzdéseinkhez, meg a családban ért szocializációs "bölcsöde" szokásvilágához.   Én például - gyerekszoba és zavartalan magánélet híján - mindig a fejembe menekültem és teszem ma is, megküzdésem jeléül egy táblát tartok a fejem felett hogy tessék engem most kurvára békén hagyni, hozzám sem érni, meg sem szólítani. Ha ismersz, látod ezt a táblát és megértesz, ha még nem, akkor bizonyára oltári seggfejnek tartasz ilyenkor. Aki mondjuk olyan családban nőtt fel, hogy apuka kivonult a családi életből úgy, ahogy csak volt, anyuka meg ezt nem éreztetve próbált mindkét fronton helytállni, maga is ilyen családi mintát követ majd a sajátjában, akarva-akaratlanul. Aki úgy látta az anyját, mint aki sosem kér segítséget és e...

Szokásos, bár most ünneppel kísért sétámat tettem tegnap este a templom felé, ahol anyukám, édesapám és nagymamám nyugszik. Útközben bukkantam a FUGA Építészeti Központ kirakatában berendezett, Anyatermészet című ékszerkiállításra, ami azt hiszem még egy hétig megtekinthető a központban.  A "Jó baba?" munkacímen futó, természetes anyagokból készült érmek rögtön megfogtak, vonzódom az ironikus, "inkább mutatom, te meg emésztgesd" típusú alkotásokhoz, mint amilyenek ezek is. Bemásolom ide azt, amit az alkotó, Kreisz Janka fűzött hozzá munkájához:  " A "jó baba?" kérdés, amit a friss anyák újra és újra megkapnak, mindig zavarba ejtett. Mitől lehetne egy kisbaba nem jó - hiszen épp csak megérkezett a világra? A kérdés mögött azonban ott húzódik egy másik, kimondatlan kérdés is: és én jó anya vagyok? Pedig az anyaság - mint maga a természet - nem fekete vagy fehér. Van benne fáradtság és öröm, türelem és aggodalom, szeretet és bizonytalanság. Mindez együtt...