KIÉGÉSNAPLÓ

 Kispolgári és/vagy béna és/vagy ügyetlen húzások, amiket szégyellhetnék, de ezektől leszek emberi és esendő:  - Kora reggel a Lidl-ben nyálcsorgatva negyedórát várni (és még rá is kérdezni hogy mikor lesz már készen) a sütőben sülő szilvás pur-pur batyura a pékáru szekciónál, mert egy hete ácsingózol utána a nyaralás alatt; - 10 percig keresni a szemedben a szerinted a szemhéjad alá felcsúszott kontaktlencsét, eközben sírni, kétségbeesni, csapkodni, kiabálni (" Értsd meg hogy érzem bazdmeg, felcsúszott! "), balhézni a pasiddal hogy miért nincs jobb fény a lakóautóban - majd megtalálni a másik szemedben...; - A pasid orra előtt egy merő betondarabként oldalra eldőlni a biciklivel egy tavakat elválasztó kis töltésen, ahol már percekkel az esés előtt azt mantrázod, hogy nem fog menni, nem tudsz a 10 centis nyomvonalon maradni és be fogsz esni az árokba; - Egy nyugdíjasok kedvenc üdülő- és szanatóriumi helyének tűnő lengyel kisváros szintén nyugdíjasokra specializálódott szórako...

Eddigi lengyelországi tapasztalataim (merthogy ott nyaralunk, mert nincs ötven fok, ellenben esik, de arra meg nem számítasz): - Összességében eljöttünk Észak-Keletre, Nyugatra - aki érti érti;  - A helyi turizmus - leszámítva pár nagyobb nevezetességet - nincs felkészülve arra, ha nem lengyel turista venné igénybe a szolgáltatást - értsd semmi sincs kiírva angolul, sőt a honlapokon sem bíbelődnek ezzel, szóval tegnap már a sokadik guide-olt túránkon vettünk részt, ahol lófaszt sem értettünk, bár legalább most kaptunk a kezünkbe egy angol összefoglalót. Két óra tömény lengyel szöveg egy 320 méteres bánya mélyén... hát finoman szólva sem szép nyelv, meg semmire sem hasonlít számomra, hogy legalább valamit kikövetkeztessek belőle. Mivel biztos kérdezed, a bánya viszont kurva menő volt és még a rettegett klausztrofóbiám sem tört rám az első percekben - ráadásként láttunk működő modern bányagépeket, tonnányi szenet kordában tartó szerkezeteket, aprítókat, bányaliftet és bányában működő...

 - A pénteki újabb sebészeti "előadás" hihetetlen fordulatot vett, visszaadta a hitemet hogy vannak még betegeikre nyitott, megértő, figyelő, tenni akaró orvosok. A szóban forgó faj egyik példánya ugyanis meghallgatott, jóindulattal állva a problémámhoz azt nem bagatellizálta el és cselekvési tervet állított fel! Érted, a közegészségügyben, egy protekciómentes sima péntek délutáni szakrendelésen! Sajnos a rendszer rögtön adott visszakézből egy pofont - nehogy igazán elbízd magad hogy valami működik - és csak szeptember végére kaptam időpontot ultrahangra, de legalább kaptam és tudom hogy mi lesz utána, hogy akar még rajtam segíteni a fent említett ritka példány. Nem köszönöm, Magyarország, mert ez semennyire sem a te érdemed! - Több fiatal család is költözik a házunkból... Ez alapból nem kellene, hogy érintsen, de valamiért sikk lett a költözés előtt telenyomni a kukát olyan cuccokkal, amiktől elbújdosnék szégyenemben, ha én szabadultam volna meg tőlük. Az új fekete az, hogy ...

Azaz igénybe veszem a - mint nekem, mint társadalombiztosítást fizető magyar állampolgárnak járó - tb alapú szakrendelést és ellenállok a kormány azon kísérletének, hogy engem az elém gördített megannyi akadállyal a magánrendelés és perkálás ösvényére tereljen. Kitartok a végsőkig és egyben kísérletbe kezdek, hogy mely pontokon fognak lebaszni, elküldeni, mennyi idő lesz míg kapok egy újabb vizsgálatra időpontot... nem sürget a tatár, ha kell ez lesz az egyik hobbim. Ehhez most van türelmem, kedves Magyar Egészségügy! Én is előre akarok menni, nem hátra, mint ez a virágzó ország! Aki engem olvas (muhahaha!!!), az tudja, hogy egy szerencsétlen esés következtében lett egy hatalmas vérömlenyem - helyileg a sípcsontomon - , ami a "lila-sárga-zöld-kék színjátszás" után ott maradt egy kemény púp formájában és egyszerűen nem megy sehova. A több mint egy hónapra kapott röngten eredménye semmit sem mutatott ki - bár ezt borítékoltam volna én magam is, hisz lágyrészről van szó.  Tegnap...

Mától megtalálható vagyok instán is, de persze olyan régi ez a felület, hogy nem tudom itt megjeleníteni a linkjét. Szóval a hasonló nevű - kiegesnaplo - insta oldalt kutassátok fel, nem lesz nehéz. Próbálok most visszanyúlni a gyökereimhez és vizualitást is adni a lelki kitárulkozásokhoz... ezt úgy lehet elképzelni most nálam a legjobban, mint mikor az úszni időlegesen elfelejtett fuldokló próbál a vízfelszínen maradni...

Miért zavar, ha csókolommal köszönnek vagy egy pillanatra felvillanó gondolatfoszlány után a tegezés helyett a magázást választják? Miért gondolom, hogy ez már a lejtmenet? Hogy biztos észrevették, hogy indokolatlanul rondán öregszik a nyakam (ellentétben az arcommal) és biztos ebből szűrik le hogy hohóóó, ne tévesszen meg a kortalan szett, adjuk csak meg a tiszteletet a sokat megélt kor előtt! Na és ha így van, ez baj? Egyelőre a reakcióimból azt veszem észre, igen, baj. Olyan, mintha valamit nem vennék észre, ha valamit elmulasztottam volna, ha máshogy érzékelném az idő múlását és egyszercsak beköszönne a külvilág meg a valóságos idő egy - teszem azt - Lidl alkalmazott képében. Hogy asszongya ácsi, öregszel! Már egyre kevesebb embert tudsz átvágni, engem, az Időt pedig... muhahahaha...csak nem úgy képzelted hogy... most komolyan... ne már... ne bassz. Egyszóval Nőként méltósággal öregedni tanfolyamot keresek. Vagy tudást, appot, gurut, megmondót, példaképet, bölcseletet, akármit. Fel...

(IKEA Budaörs, női mosdó wc papír tartója, 2024. De legalább van, érted. Mármint betét. Meg ha már itt tartunk, játszóház is.) Újra Carrie Bradshaw mímelésével próbálom feldobni a kiégés adta haszontalanság és mihasznaság érzetet a.k.a. beültem "írtó menő írót" játszva egy légkondicionált kávézóba (avagy 1490 forintért vett boldogság) és közben elhatalmasodott rajtam a lelkifurdalás, hogy édes drága egyetlen szerelmetes macskám meg otthon fekszik a kibaszott meleg lakásban. Bár persze elhozni nem tudnám magammal, senki sem bírná öt percnél tovább itt a "sírva könyörgős és mintha még nyúznák is" nyávogását... Reggel újra költöttem a TB kasszámból, eltelt egy hónap és végre sorra kerültem a kerületi röntgenen a rejtélyes, vérömlenyekből púpokká stabilizálódott "problémámmal". Két héten belül jó 100 ezer Ft-ot vertem oda a közpénzből, egész nagy Janinak érzem magam, szinte már lopok az államkasszából...  A hajnali hat óra az edzőteremben ért, kurva nagy és me...

Merthogy akkor majd megkapod/eléred/szembejön/sikerül... mert elengedted, mert nem görcsölsz... Könnyen citálható, hangzatos mondatok, amiket úton-útfélen hallasz, ezért ha mégsem tudod elengedni, akkor még külön rágörcsölsz arra is, hogy mekkora lúzer vagy hogy még ez sem megy. Egyébként a két kedvenc mondatom és ellentmondásom, amit állandóan hallgattam szingli koromban a "Biztos nem akarod eléggé, azért nem jön senki" meg a "Nem kéne olyan görcsösen akarni, el kéne engedni, akkor majd jönni fog"... jobbik esetben különböző szájakból, igazán dühítő alkalmakkor ugyanazon szájból, egyszerre... De ne őrülj meg, relax, ha az Univerzum is akarja biztos sikerül!  És tudod mi a legszarabb? Hogy ha tényleg sikerült annyira ellazulnod, hogy tényleg de tényleg minden görcs nélkül odatetted a Mindenható/Szűzanya/Univerzum/Sors kis kezecskéjébe hogy tessék, ezt szeretném, akkor tényleg bejön. A helyzet még őrjítőbb, ha bizonyos dolgoknál bejön, de másoknál meg kurvára nem, mé...

Mondatok/gondolatok/érzések, amik az elmúlt napokban kavarognak bennem:  - "Küzdeni a szabványtestek diktatúrája ellen" - egy sorozatban hallottam egy fiatal lány szájából, keresetlen nyers igazsága nagyon megtetszett. Jó 13 évig "építettem" ezt a rendszert és már gyerekkorom óta áldozata vagyok én is, így pontosan tudom és érzem minden porcikámban ezt a mondatot.  - "Én nem a narancsbőrőm vagyok. Én nem a seprűvénáim vagyok." - mantrám az elmúlt 1-2 napban, próbálok beléjük kapaszkodni és kihúzni magamat a béka segge alól. Nehéz.  - "Kurva meleg nyár van" - ez most mégis kinek kellett? - "Meddig kell/lehet küzdeni egy könyvért?" - úgy értem, mennyi idő alatt döntöm/döntöd el, hogy megéri-e valamit végigolvasni? Nem felháborítón szar vagy akár gyomorforgató - mint pl Bartus Attila Nyugalom-ja (bocsesz a szerzőtől) - , de valahogy nem viszi... de akkor muszáj? A tisztesség miatt? Vagy bármikor letehetem, mert ez a felnőtt lét meg szabad ...

Ma nagyon romantikus és optimista hangulatban vagyok, ezért is gondoltam, hogy ultramenő íróként az erkélyen ülve, egy bögre kávéval adok hírt magamról és állapotomról, mint egy zs kategóriás Hallmark film karácsonyra a kisvárosba hazatért főszereplője, aki iszonyat sikeres a nagyvárosi munkájában de épp szakított/épp kirúgták az eddig sikeres munkahelyéről amit egyébként csak a szüleinek való megfelelésből csinált/felmondott és épp fontolgatja, hogy végre belekezd álmai karrierjébe... na szóval ülök az erkélyen, kisasztalon a laptop és a kávém és épp megtelek önbizalommal, felismerem hogy hogy őstehetség vagyok, az életem kiteljesedik, nincs aki megállítson ... és kurvára a szemembe süt a nap, nem látok semmit, képernyőt pláne nem, egyébként is már elmúlt kilenc úgyhogy fényvédőzni kell... A Hallmark életérzés a kanapéra száműzve, a romantika csöppet meggyalázva de azért még kitart.  És ha már a kedvenc zsánerfilmemet élem épp, akár meg is említhetnék pár guilty pleasurest, csak h...

A már emlegetett Füredi Júlia könyv egyik gyakorlata arról szól, hogy szedd össze azokat a transzgenerációs és közvetlen családi mintákat, forgatókönyveket, amik téged, illetve a cselekedeteidet mozgatják és vizsgáld meg, hogy azok valóban belőled fakadnak-e. Természetesen ezt sem csináltam meg eddig, de most vettem egy nagy levegőt... Az országra és az én generációmra tipikusan jellemző lista jött össze szerintem, a családom - bármilyen elfuserált is - nem sokban különbözik egy átlag magyar családtól. (Tehát ezt kedves Olvasó, veheted mintának/sorvezetőnek, ha szeretnéd a sajátodat összeírni. Szívesen.) Az önismeret pedig arról szól, hogy dönthetek ezekről: ha működik és még mindig hasznos, megtartom, de ami már kártékony vagy akadályoz, átírom. Persze ez utóbbi sem egy vidám, könnyed séta a nyári réten... - " Legyél jó " - bármit is takarjon, de Édesanyám ma is ezzel az útravalóval köszön el Tőlem minden alkalommal. Voltak évek, amikor kurvára idegesített ez a mondat, fogva...

Tavaly télen, mikor még csak lelkiekben készültem erre az időszakra, elolvastam Füredi Júlia kiégésről szóló könyvét (a cím, ha érdekel valakit: Elég! Kiégtem. Most hogyan tovább? ). Volt egy rész, ahol felsorolt egy csomó belső monológot, amik ilyenkor keringenek egy kiégett ember fejében - ha-ha, mintha belelátott volna a fejembe, nagyon talált! Mohón faltam az oldalakat, hogy minél előbb a megoldásokhoz jussak, oké lássuk, hogy kell ebből kirángatnom magam? Hát, rögtön a kezdő feladatnál megtorpantam és azóta sem láttam neki, olyan szorongással töltött el. És hogy mit is kellett volna csinálni? Tök egyszerű, el kellett volna képzelni az ideális jövőt/életet vagy ha az nem megy, legalább egy ideális napot, amikor nyugalom van, ami tökéletes. Lerajzolni, kollázsolni, ahogy akarod, csak megjeleníteni. És nem ment. Csak a nagy fekete semmit láttam és kétségbeestem, hogy nem látok semmit. És csak hajtogattam magamnak sírva, hogy semmi. Hogy számomra akkor (és sokszor most is) egy ideális...