KIÉGÉSNAPLÓ

Büszkén, tiszta és szeretetteljes szívvel, könnyeimet folyamatosan visszanyelve, hogy ne most, majd otthon... No de ez napokkal ezelőtt még nem volt így.  Merthogy bevallom, féltem. Áldozata lettem a kormány kommunikációs stratégiájának, elhittem, hogy félni kell, hogy már ott tartunk, hogy 2025-ben azért, hogy kimegyek egy békés rendezvényre, akkor leültetnek, megbüntetnek, leköpnek, megvernek, megvetnek, ejjnyebejnnye, jobban tennéd ha otthon maradnál. Pár órával az indulás előtt még azt sem tudtam, hogy végül a proud feliratú, szivárványcsíkos pólómban fogok a gyűlekező helyre indulni, szívemben icipici rettegéssel és nyirkos, hideg verítékkel a hátamon, hogy jajjmileszvelem. A Nyugati metróaluljáróba érve aztán több dologgal szembesültem: egyrészt nem voltam egyedül, kezdtünk tömeg lenni meg tényező, másrészt a sok büszke, telibeszaromhogymásmitgondol fiatal mellett találkozott a tekintetem a szintén rejtőzködni próbáló középkorúakkal is: a hölgy, aki csak egy szivárványos gumi...

" Annyira jó vagy Anikó. Saját magunk elhazudott életközepi haláltusáját mered mindennap megírni. Nagy szükség van ilyen útkeresőkre. " - kommentelte az egyik írásom alá egy írótársam az írókurzusról. Hát mit mondjak, melengette vele kicsi bizonytalan szívemet és egómat. (persze az is, hogy egyáltalán kommentelt valaki) Mert én úgy vagyok ezzel az egész őszinteséggel, hogy ez nekem nem bátorság, ez lett szép fokozatosan az alapállapot. Persze, amikor először tettem ki az online térbe itt a blogon bármit arról, ami bennem zajlik, hát azt hittem menten elsüllyedek a szégyentől. Akkor tudtam magamat azzal nyugtatni, hogy ugyan, az a két szem olvasó - akik a barátaim - azok előtt nem kell szégyenkeznem. Miután közhírré tettem hogy blogolok, meg elkészült a kedvesen amatőr írói Facebook oldalam, hát akkor újabb állomáshoz értem, újra meg kellett magamnak magyarázni, miért nem kell szégyellnem a mondataimat. Van benne tapasztalatom, valahogy olyan 10-15 éve őszintébb vagyok, volt h...

Aki egy laza, vidám, színes nyári írást akar olvasni, az pörgethet is tovább, ma ilyet itt nem kap. Ellenben lesz szó gyászmunkáról, megrekedésről, álmokról és nem vidámságról.  A múltkori írásom a gyászról nem maradt nyomok nélkül, akadozva, de elkezdtem intenzívebben foglalkozni vele. Ami mit is takar? Elzarándokolok, ha tudok, a templomba, aminek a kriptájában azok vannak, akikből én származom. Az odavezető út olyan, mintha a saját szíved kivégzésére mennél, önként, metróval, villamospótlóval, busszal és gyalogszerrel. Mivel a belváros kellős közepén áll a templom, turisták és éttermi becsábítók hadán keresztül szlalomozol, amíg meg nem érkezel a templom kellemes, állandó békességet árasztó hűvösébe. A bennfentesek magabiztosságával mész előre az oltár felé a nyitott ajtóhoz, ami a pincébe vezet. Első alkalommal fogalmam sem volt, hol van a kripta főkapcsolója, így sötétben, mobilfény mellett csináltam a mit is? Nem nagyon vannak rá szavak, azért sem, mert minden nap más, van ho...

Nagyon sokat gondolkozom mostanában ezen, mármint hogy mennyire mást jelent a normális/hétköznapi/mindennapi élet mindenki másnak.  Politikusainknak azt, hogy ma is átcsesznek minket a palánkon, megvezetnek milliókat és még jót is röhögnek rajtunk meg magukon, ahogy az egyre duzzadó zsebükbe csúsztatják kezüket. A jóérzésű amerikaiaknak azt, hogy egy komplett idióta és sleppje kezébe került az országuk vezetése és a legrémisztőbb utópiák oldalai elevenednek meg hazájukban a választások óta. Ukrajna sok városában normalitássá vált a bombázás, a légi riadók, hogy akár naponta újrarendeződnek az utcaképek, naponta halnak meg ismerősők, barátok egy olyan háborúban, amihez az égadta világon semmi közük. Izraelben gyanítom több időt töltenek az óvóhelyeken és pánikszobákban, mint kint a szabad levegőn - az ott élő gyerekek fegyverek és bombák, jelszavak és uszítások esti meséje mellett térnek nyugovóra, csakúgy, mint Iránban... Mert nekik, a gyerekeknek semmi de semmi köze sincs a buta f...

Hétfő este egy szuper beszélgetésen vettem részt nézőként - igazából magam is meglepődtem, hogy elmentem. Divatba szőtt történelem: A társadalom tükre 1870-től napjainkig című est - és én, a kiégett stylist, micsoda páros! Mondjuk mostanában keresem a kapcsolódást vele, mármint a divattal, méregetem, mi maradt még belőle a lelkemben, szívemben, mert azt tisztán tudom, hogy mi ment a levesbe nagyjából örökre.  Eleni Korani és Szatmári Judit Anna cseréltek eszmét, káprázatos tárgyi tudásukkal és anekdotáikkal szerintem nem csak engem ejtettek ámulatba. Judit egyébként régi ismerős, a jogi egyetemen voltunk évfolyamtársak - még egy divat felé, jogtól elmenekült doktor, ketten szinte már csoport is lehetnénk!  Felajzva és közben picit szégyenkezve estem haza a beszélgetésből, ahol még jegyzeteltem is és pörgött az agyam ezerrel - ezt sem gondoltam volna, bár reméltem. És hogy min szégyenkeztem? Hogy arról, amiről Judit tud, én vajmi keveset: a divat történetéről, történelméről, t...

Szókimondó asszonyság  akarom mondani Szeleburdi asszonyság, ez lennék én, de előbb egy pillanatra megállok a szókimondónál. Remélem van, akinek megvan a Szókimondó asszonyság , Sophia Loren egyik nagyon kedves filmje, gyerekkorom egyik nagy kedvence. Imádtam a szinkront, imádtam hogy be nem állt a szája, hogy hisztérikus és teátrális volt, és persze imádtam, hogy lélegzetelállítóan gyönyörű is. No meg rátermett, agyafúrt és még sorolhatnám. Nohát, el is felejtettem, hogy ekkora hatással volt rám ez a női karakter, csak úgy mint Ripley az Alien filmekből vagy Kim Basinger a Batmanből. De ez más sztori, más bejegyzés.  Hol tartottam? Igen, szeleburdi, az lennék én, és talán Te is magadra ismersz majd a listámban. A tegnap este volt egy újabb csúcspont, ezért gondoltam összeírok pár picinykét arcpirító, magamban magamon rötyögő momentumot, avagy milyen egy kicsit szétszórt nő testében létezni:  - A tegnap estém: a már múlófélben lévő árpámat még meg kell küldeni pár szemcse...

Régi jó ismerősként üdvözölhettem megint, párszor, pontosabban kétszer már lakott "rajtam" hívatlan vendégként. Másodjára igazán emlékezetesre sikeredett a látogatása, majd' két hónapig időzött nálam és még egy műtét is elő volt jegyezve a nevére, ha nem térne jobb belátásra.  Még Erdélyben csatlakozott hozzám, ugyanúgy a bal szememet pécézte ki, de most kivételesen a felső szemhéjam alá fészkelte be magát. Egyre nagyobb és nagyobb, egyre kellemetlenebb még az is, hogy nyitva tartsam a szemem. Karistol, nyom, fáj, szúr, a látásom homályos és nem mellesleg geci ronda is! Ott létezik és idegesít, ahol épp egy szemgolyónyi hely van csak, plusz egynek már kurvára nincs hely.  Mivel igyekszem vendégszerető főbérlő lenni, megint felcsaptam kedvenc könyvemet, a Lelki eredetű betegségek lexikonát, hátha rátalálok jövetele okára. " Akkor jelenik meg, ha szomorúságot, ellenérzést érzek valamivel vagy valakivel kapcsolatban, vagy nem felel meg nekem, amit látok. Lehetséges, hog...

Szimpatikus, rokonlélek, ellenszenves, zsigerből taszító - mindennapi kapcsolatainkban jelenlévő jelzők, valaki próbálja fejtegetni az eredetüket, mások csak sodródnak velük, ha így adta, hát így adta alapon.  Sok sorstársamhoz hasonlóan, mint szorongó, frusztrált, csomagokkal érkező egyén, akinek régebben nagyon, ma már egyre kevésbé (de valamiben még mindig) okoz nehézséget a valóság felfejtése, valóságként való érzékelése, na szóval nekünk rohadt nehéz ezeken a fogalmakon eligazodni. Egy introvertált, egyébként is minden lépését megkérdőjelező és önbizalomhiányos egyed ugyanis oda is ellenszenvet lát például, ahol nincs. Jaj, hát ő biztosan utál, de hát láttam rajta, nem érted, hát akkor ezt vagy azt miért mondta, (sőt most már lehet úgyis, hogy) de hát látod hogy nem lájkolja amit kiteszek, másnak bezzeg szívet nyomott, be sem követ, stb... Fárasztó és nyomorúságos ebben az állapotban létezni, rendkívül sok energiát emészt fel az ezen való állandó agyalás és szorongás, a kombin...

Mert kimondom újra és újra, hogy szeretek listákat írni! Szóval az úgy történt, hogy volt a múlt hét, meg annak a végén egy hosszú hétvégének mondható erdélyi látogatás, Csíksomlyói búcsúval, eszem-iszom dinomdánommal összekötve. Valahogy az kívánkozik ki, hogy írjak erről egy hevenyészett listát, fene tudja kinek és minek az okulására. De elég, ha magamnak összeszedem szépen, hogy lássam, hol járt a testem, lelkem, eszem!  ► Megjelent végre az Évszakok magazin nyári lapszáma, benne két cikkemmel. Most, hogy nem vagyok belső munkatárs sehol de sehol, nekem nagyon nagy szó, pláne hogy a kiégésről és erről a naplóról is írhattam benne. Évfordulós jellegű megjelenés volt, két nap eltéréssel, de egy évvel a napló indulása után jelent meg a sajtótermék! Szimbolika, számmisztika és szimplán jóleső borzongás a köbön!  ► A fentiek mellett, pár nap különbséggel megjelent két novellám is, egyik a Női váltó magazin, másik a Felhő Café oldalán. Nem hencegés, bár tudod mit, dehogynem, az, ...

Kéne... Fogalom, amit nem ismer a tudatalatti, ugyanúgy, ahogy a feltételes módot vagy a nem-et sem. Jól vigyázz, ha magadnak akarsz ukázokat adni, a nem akarok, nem fogok, nem tudok kezdetűekkel nem fog mit kezdeni, elbeszéltek majd egymás mellett, te és a kis fityfiritty. Én még személy szerint nem találtam rá a jó, minden szempontból "piszi" mondatokra, amiknek értelmük is van és érthetőek "mindenki" számára.  Visszatérve a gyászra. Pár napja összefutottam valakivel, aki ismerte anyukámat, de nem tudott arról, ami történt. Elmondani pár mondatban, látni a reakcióját... órákig kísértett utána. No meg az is, amit ő mesélt a saját apja halálával kapcsolatban: egy éven keresztül minden nap, esőben-hóban-fagyban-kánikulában ment gyalog a temetőbe, ordítani! Így, ilyen egyszerűen, tudatosan megdolgozta a fájdalmát, szétcincált belül mindent, hogy újjáépíthesse a szeretetet, emlékeket, átkerüljön arra a bizonyos folyóbeli túlpartra, amiről régen sokat írtam, de azóta is...