KIÉGÉSNAPLÓ

Nem, nem ment el az eszem, csak gen Z tanítványaim vannak a művészeti iskolában... akikhez én érthető, folyékony "magyarsággal" fordulok, míg ők "hunglishül", szinte akcentussal válaszolnak vissza, keresve a magyar megfelelőjét a legegyszerűbb angol szavaknak is. Nehezen fogom fel az okokat, nem tudom kinek és minek kellene "felvágni" azzal, hogy igen, ők már szinte együtt nőnek fel az angol nyelvvel, eleve hatalmas előnnyel indulnak az életben, nem úgy mint én, aki szánalmasan színvonaltalan könyvekből kezdte az angoltanulást 10 évesen olyan kiejtéssel bíró tanároktól, akik valószínű Deutsch és Orbán akcentusáért is felelősek. Irigylem és mégsem irigylem őket, csöppet sem tudom megérteni, miért ne lehetne értelmesen, választékosan beszélni, írni, sőt ne adj isten olvasni a saját anyanyelveden... de ettől érezhetem - meg mondhatják rám - hogy megöregedtem... ám legyen! Nekem az is sajnálatos, hogy fel kell tennem minden évben az elsős hallgatóknak azt a ké...

A fürdőszobai tükör feletti egyik lámpa kiégett, már két hete. Mondtam Lajosnak, de hányszor, hogy cserélje ki! Zsuzsa hosszan nézi magát a félhomályban, ez a hajnali szertartása: csendben felméri az idő okozta károkat, keresi-kutatja egykori önmagát - néma és könnyek nélküli gyász. Felsóhajt és megrázza fejét. Még szerencse, hogy sötétben is fel tudnám tenni a sminkemet! Gyakorlott mozdulatokkal hordja fel az alapozót – már tíz éve a kedvenc márkája - , egy kis spirál, pirosító, rúzzsal nem bajlódik, úgyis lejön. A púdert beteszi a retikülbe, a pirosítóval együtt. Átkeféli hullámos, félhosszú szőke haját. Lassan fel kéne hívnom Klárikát, nagyon őszül a tövem. Majd ebédszünetben! Visszarohan még a hálóba a kardigánért, kikészítve várja az ágy mellett a fotelben. Alvó férjére pillant. Még ha ágyút sütnének el a füle mellett, arra sem ébredne fel! A konyhában felkapja az odakészített nejlonszatyrot és az előszobában begyömöszöli táskájába. Sok éve megfogadta, hogy ő nem lesz „két táskás...

Az élethez nem kellenek nagy dolgok, meg úgy igazán sok sem. Erre igazán akkor jössz rá, amikor épp tényleg nem adatik meg sok minden. Mondjuk az, hogy kinek mit jelent a JÓ élet, vagy akár az elégséges, a bőséges, az már igen szubjektív. Kurva sok mindenhez tudunk alkalmazkodni, de egyhez minden körölmények között ragaszkodjunk foggal-körömmel: a jó öreg humorérzékünkhöz! Mert ha az elhagy, az felér egy halálos ítélettel!  Nagyon nehéz idők jönnek, folyamatosan küzdök a rettegéssel, a szorongással és szinte minden nap egyszer kimondom: FÉLEK! Tépelődök, hogy kiírjam, ne írjam, őrlődök a néma aggodalom és Babits "vétkesek közt cinkos aki néma"-ja között.  Amíg eldől a mérleg nyelve erre vagy arra, addig erőt merítek a humorból, az élet legfontosabb fűszeréből. Álljon itt egy ezt is alátámasztó idézet, ami egy számomra máig megfejthetetlen, egyúttal elfelejthetetlen, nagyon is ellentmondásos könyvből származik, Dan Simmons Hyperion-jából. Kétszer olvastam el, kétszer gondoltam...

Tegnap elestem. Mit estem, zanyáltam, elhasaltam, elterültem, orra buktam, zakóztam, eltaccsoltam és hasra estem. Régi hagyományunk ez a bal bokámmal, amit minden évben szeret legalább egyszer megünnepelni, emlékezni és emlékeztetni az elsőre. Akkor, 13 évesen egy esti bújócskázás végződött másnap gipsszel és azzal, hogy az épphogy elkezdődött iskolai kosárkarrieremnek rögvest be is fellegzett.  A tegnapit a Corvin sétány térfigyelő kamerái bizonyára rögzítették és maguk sem hitték el - egy mindösszesen kettő centis szintkülönbség elég volt, hogy több métert repüljek előre, a boka aláforduljon hangzatos reccsenés kíséretében, a végén pedig az edzőcuccommal teli hátizsákom előrelendülve fejbe is kólintson. Most hogy végiggondolom, simán lehetnék minőségellenőr - ha én nem botlok el a frissen elkészült térkövezett placcon, akkor az átadás-átvétel megtörténhet.  Az első ijedtség, a sírás, aztán "az anyukámat már nem tudom felhívni emiatt" sírás után, amiket lefojtottam két kocka...

... nyugodt szívvel megyek ki egy moziból vagy egy színházi előadásról, ha felháborít, rohadtul untat vagy elviselhetetlenül közömbössé tesz. Ez történt hétvégén is - én és a spanyol filmek, mi még mindig nem leszünk barátok. Ugyanígy és ugyanitt félbehagyok, vagy akár öt oldal után leteszek könyveket is - öreg vagyok a szar olvasmányokhoz és túl sok a jó könyv.  ... merek smink nélkül mutatkozni. Igaz, a hatalmas szemüvegem jótékonyan takarja a fél arcomat.  ... ha "olyanom" van, lelépek egy buliból, rossz szokás szerint szó nélkül. Ezt még szingliként fejlesztettem ki, hogy ha éreztem, hogy jön a rosszkedv, ha még fél óra és szarfej leszek és arról nem a körülöttem lévők tehettek, inkább megkíméltem magamtól mindenkit.  ... simán beülök egyedül moziba, étterembe, sőt egyszer két hetet nyaraltam Rodoszon, szintén egyedül. Mondjuk utóbbit nem csinálnám végig mégegyszer... ... merek beszélni a problémáimról, sőt merészelem nem szégyellni magam miattuk. Szívesen mesélek arr...

5:55, pont időben, ahogy terveztem . A csendes, hideg lépcsőházban én gyújtok először villanyt, én okozom az első zajokat. Az utcára lépve megcsap a fagy, hideg hetet jósoltak, most épp bejött nekik… Magamban felröhögök, még jó hogy eltalálták, mernének mást mondani… 5:55 és én úton, pedig gyerekként azért tettem le a vágyott zöldséges munkáról, mert megtudtam, hogy hajnalban kezdenek. Tinédzserkoromban pedig pár nap kellett csupán, hogy lemondjak dédelgetett cukrász álmaimról is, hasonló okok miatt. Ki gondolta volna, hogy a bagolyból egyszer pacsirta lesz? Az utcán egy lélek sincs –a legtöbben épp csak átfordulnak a másik oldalukra - , a város tompán zakatol, most a madaraké a főszerep. Az eltűnőben lévő verebek itt még teli torokból csivitelnek, kihasználják az átmeneti csendet. A vizsgaidőszakokban bezzeg csak szorongást és pánikot okoztatok, az első dallamok magukkal hozták nemcsak a szürkületet de a rettegést is, csak nem lesz idő az utolsó száz oldalra... Kukásautók szorgos...

hogy romantikus alkat vagyok, de szép lassan be kellett látnom, hogy a való életben és tettekben számolva csöppet sem. Fejben persze megvan, el tudok alélni csöpögős, romi filmektől és néha kifejezetten keresem ezt az érzést, de ha belegondolok, hogy mindez velem történne meg, hát én inkább kimenekülnék a világból. Hibáztathatom a családomat, hogy sosem láttam tőlük még a legapróbb jelét sem ennek, de azóta igen sok idő és terápiás óraszám eltelt, most már csak én vagyok és az én frusztrált korlátaim.  Persze a romantika mindenkinek mást jelent. Egyik legkedvesebb barátnőm például még mindig várja, hogy élete aktuális párja mezei (saját két kezével szedett) virágcsokorral lepje meg őt, de biztos vagyok benne hogy egy "kiöltözős", gyertyafényes meglepetés vacsorának is nagyon örülne. Mások vagyunk, ki egzotikus nyaralásban, ki csokiban és virágban méri a szerelem hőfokát, ki meg annak örül, ha aznap leteszik helyette a gyereket és elpakolnak a konyhában/fürdőben, míg ő elmegy ...

Sokszor figyeltem meg, hogy édesanyám és aktuális párom anyukája egy időben, de eltérő helyen, egymásról nem tudva ugyanazt az ételt készítette el. Ezt egyrészt be lehetett tudni az idényzöldségek adta kínálati hasonlóságnak, de attól függetlenül is előfordult. Aztán bekerültem a rendszeresen főzők közé és bizony sokszor gondoltunk ugyanarra a kajára anyukámmal, minden összebeszélés nélkül. Hogy is szokták mondani? Volt valami a levegőben...  Az ihlet, a kreatív emberek szeretett és gyűlölt múzsái is valami ilyesmi alapon működhetnek szerintem. Az ezotéria nevet is adott ennek, a fenti csodás kifejezéssel látták el: morfogenetikus mező. E szerint a világegyetem alkotórészei láthatatlan kapcsolatban állnak egymással. Ha valami egy csoportban vagy a világon elégszer ismétlődik, bekerül ebbe a mezőbe és növeli annak valószínűségét, hogy újra megtörténhet. Olyan, mintha minden kimondott szó, elénekelt hang, megtett cselekedet egy hatalmas adattárba kerülne, és ha épp rá vagy hangolódva...

Ma anyukám számlájára kellett utalnom, valamiféle tartozást kell még kiegyenlítenünk a bank felé... Bizarr és kiborító élmény volt, tudatosult hogy utoljára utalok ma neki, azaz arra a számlára, ami még pár napig a nevét viseli... Megrekedtem. Nemcsak az életemben, de a gyászban is - talán még a kettőnek köze is van egymáshoz... Lefojtott érzések, érzelmi központok elől elrejtett történések, sehol egy könnycsepp, sehol egy kiborulás. Egy-egy különös pillanat van csak, amikor leesik, amikor tudatosul, ilyen volt a mai is.  Elkezdtem pakolni a konyháját, csend van, már nincs kábeltv előfizetés, picit hideg is van, minek befűteni nagyon, keresem a logikáját, keresem az ételeket, amiket meg akart főzni, az ízeket amiket ki akart próbálni - fűszerek, tészták, gabonák, lisztek, mutatnám neki, hogy nézd, így logikusabb a szekrény elrendezése, nézd most egy helyen vannak azok amiknek egy helyen kell lenni... Szépen, óvatosan, tisztelettel veszünk el a készleteiből, nem sietünk, csak a lejá...

Kedvem, idegeim, önbizalmam és úgy nagyjából az életem a béka segge alatt érzi most magát, így megint terelésbe kezdek, mint egy hónapja. Nem magamról, nem úgy és nem most, mert most a tömény szar van, most végletek vannak és csak kétségek, idegen és mégis régről ismerős hangok, amiktől nem látok tisztán, most nem látom a kiutat, most elveszett a hangom, a bizodalmam...  Mesélek inkább a múlt heti Dokumentumfilm Fesztiválról, amiről eddig szégyenszemre nem vettem tudomást, mármint hogy egyáltalán létezik, pedig lehet hogy már többedszerre rendezték meg tőlem öt percre. De most csak felfedeztem végre, így tettünk vele egy próbát. Aztán még egyet és aztán megint még egyet. Többre idő és pénz hiányában nem jutottunk el, de ez a három is már a lelkem része és boldogan üdvözlöm őket idebent. Egyébként is úgy voltam vele, hogy annyi de annyi szar mozifilmet láttam mostanság - legalábbis az az egy negyedévente mindig kihagyhatónak bizonyult utólag - hogy akkor "uccu neki" kipróbálok...