KIÉGÉSNAPLÓ

Gyors helyzetjelentés egy épeszű országból, ahol utazás közben hallgatjuk vissza a tusványosi posványt, ami miatt percenként üvöltök fel hogy hazudik, de hát hazudik, és konstatálom, hogy ennyire mélyen még sosem, de tényleg sosem volt sem a politikai, sem a közéleti kultúra, ha pedig kinézek az ablakon vagy kilépek az utcára, tisztaságot, logikus döntéseket, igényességet, közjóra való törekvést látok.   Litvánia, a hanyatló Nyugat egyik kiváló példája, ahol van érezhető, béka segge alól már rég kirángatott életszínvonal, demokratikus, liberális értékrend (maga az üldözendő fertő), valóban a közösségért épülő-szépülő városok, közterek, ősfás parkok, Európa egyik legjobb közbiztonsága, összetartozás, összefogás, és a szó legnemesebb értelmében használatos szabadság. Meg persze geci sok eső - csak hogy elvegyem a komoly élt - , ami váratlanul, minden bejelentkezés nélkül jön, és ma úgy tűnik, marad is.  És akkor jöjjenek a személyes apróságok is, hogy ne csak nagy lózungokk...

Hiányoztál, írás! Hiányzott hogy magamban legyek, Veled meg magammal, a buborékomban, a gondolataimban, benyomásaimban, érzéseim útvesztőjében.  Nyaralok, nyaralunk, ráadásul lakóautóval, ami kompromisszumokat kíván mindkettőnktől, no meg a múzsámtól is. Sokat vagyunk úton, sok az élmény, kevés a lehetőség csak úgy megállni és lenni, ráadásul magányos helyet és időt is találni minderre.  De most itt a litván főváros, Vilnius egy csodás gyalogos hídja mellett, egy elképesztően modern közösségi sportlétesítmény feletti kávézóban eljött az én időm. Csak ketten vagyunk, én és a múzsa. Ízlelgetem ezt az érzést, csodálkozom, hogy nem vettem észre, mennyire hiányzott ez a búra. Olyan, mintha kisimulnának az idegeim, a helyemen vagyok, pontosan ott, ahol az agyam, lelkem a legjobban érzi magát. Bensőséges és egyben rémisztő érzés, mert jönnek rögtön a mi lesz, ha kérdések, amiket próbálok csitítani és csak élvezni az "épp itt és most van"-t.  Újra, csakúgy mint az elmúlt években,...

Fél órája piszkálgatom a billentyűzetet, nézegetem a Facebookot, a telefonomat, az instát, a jegyzeteimet, iszom a habos kávét a hűvös erkélyen és görcsölök.  Mert én most kurvára rákészültem. Hogy van egy órám, pont jó lesz az időzítés - tudod META veled is csak a baj van, mert neked ugye semmi sem mindegy, veled semmi sem lehet spontán - szóval na most akkor ÍRNI FOGOK. Így bizony, nagybetűkkel! Mer' az olyan romantikus, bögre, tejhab, péntek délután, gyere múzsa, kólintsál fejbe, induljon a flow!  De a flow meg a múzsa ma köszönik szépen, nem kérnek belőlem. Utóbbi már pár napja lesütött szemmel oldalog el, akárhányszor keresném vele a szemkontaktust, vagy kérném meg hogy csak egy picinykét lódítson előre életben, fejben, szívben, akármiben. De ő mélységesen hallgat, látom rajta a zavarodottságot, hogy sunyít, de nem tudom, mit vétettem. Talán megint elhittem a hangoknak, amit mindig szajkóznak, neki meg rohadt fárasztó engem először kiemelni a gödörből, majd még onnan...

Hol is tartottam?  A "mindenkit izgató", különösen húsba vágó kérdésnél, a  hogyan, meg miért lettem stylist -nál .  No meg ott, hogy üldögéltem a közigazgatásban az asztalomnál, nem értettem, hova akar vinni az élet vagy én őt. Aztán az akkori programújság, a PestiEst válaszolt a fel nem tett kérdésemre. "Na és ott, a kis aprók között egy tanácstalan munkanapon megláttam a KREA Művészeti Akadémia hirdetését - stylist és divattervező szakjuk felvételt hirdetett. " A divattervező kifejezéssel nyilván tisztában voltam, de a stylistról lövésem sem volt. Így szépen, modern felvilágosult fiatalként rágugliztam és egy világ nyílt ki előttem. Egészen addig azt hittem, csak mint tervező lehet közel kerülni a ruhákhoz, arról pedig éreztem, hogy az nem lennék. De hogy lehet úgyis, hogy már készen van a ruha, és én csak megmondom, ki mit viseljen, mi mihez passzoljon? Hát úristen, ilyen van? És hát mi ez, ha nem az álommeló? Rezignált közalkalmazotti státuszomban létezésemet e...

Ma minden fos és szar és semmilyen, én kedvetlen, hagyjon mindenki békén, minek kéne egyáltalán kikelni az ágyból vagy egy sort is írni hangulatban, úgyhogy kijelenthetem, a kiégés újra tombol bennem! Hurrá! És tényleg erre is erőnek erejével veszem rá magam, mert a teljes kilátástalanság, "semmineksemmiértelme-ség" erre is kihat... Még leírni sincs erőm, mennyire értelmetlennek tartom még az írásaimat is.  Ugye, milyen jó a kezdet? Vagy ahogy a kurzusokon mondják, a "hook" ? Kedvcsináló, "behúzó", felcsigázó - parádés, ahogy a hangulatom is!  Na ennyi felesleges önbántás után inkább elmesélem, hol voltam tegnap, abban van egy kis fény és csillogás, de tehetség mndenképpen. Szombat Éva kiállításának finisszázsán voltam a Kastner Kommunity-ben, kiváncsi voltam, ő maga mit fog mesélni a képeiről így utolsó napon. Vicával volt szerencsém még magazinos időmben együtt dolgozni, mélységesen tisztelem a tabukat nem ismerő látásmódját és végtelen kreativitását, ny...

Mivel összeszedtem minden bennem lévő exhibicionizmust és kiírtam múlt héten, hogy ha meglesz a 200 követőm, akkor indul a sorozat a divatról, az én szemszögemből, Ti meg annyira de annyira kedvesek voltatok, hogy meg is lett, sőt!  És akkor én lefagytam, hogy bassza élet.  Hogy akkor most írnom kell, de miről is? Meg hogyan, meg honnan kezdve? A tojástól vagy in medias res, vagy sztorik meg epizódok, vagy? Vagy?  Szeretek rendszerben látni, meg a nulláról kezdeni az ismereteket, meg átlátni a folyamatokat, ezért úgy döntöttem Ti is ebben a tálalásban kapjátok, ha akarjátok, ha nem, hisz beleszólás ugye, az nincs! De ígérem, nem lesz unalmas!  Induljon akkor a legnyálasabb, legközhelyesebb kérdéssel a sorozat, hogyan, meg miért lettem stylist?  És persze rögtön azt felelhetném, hogy már gyerekkorom óta ez volt a vágyam. De a lófaszt, mert nem! Sokkal inkább akartam balett táncos (erről a traumámról nem tudom, meséltem-e, de apám két napig hitegetett aztán közölt...

Viharos volt a vasárnapom, váratlan energiákkal szembesültem és olyan triggerekkel, amikre emlékszem a saját életemből, de a terápiámnak és az önismereti munkámnak hála már magam mögött hagytam. Amikor végre lenyugodtam - a lassúságán még el kell gondolkoznom, vajon miért volt ennyire mélyremenő - emlékeztetnem kellett magamat arra, mindig érdemes megállni és picit átgondolni, épp hova jutottunk, min vagyunk már túl, mekkora kupacot lapátoltunk már át a hátunk mögé.  Visszanéztem, hisz az élményekben tényleg magamra ismertem. A sírás talán ennek is szólt, a hirtelen feltoluló, intenzív, színes-szagos emlékeknek, no meg a hálának, hogy ez már nem én vagyok, én már nem itt tartok. Hogy innen, a kupacom túloldaláról már bizton állíthatom, hogy túl lehet ezen jutni, meg lehet változtatni azt, amiről akkor éppen, ott benne azt érezzük, ez sosem múlik el, mindig ebben fogunk fuldokolni. De ez magától nem jön el, ha nem kérünk segítséget, ha nem határozzuk el, hogy itt és most, ebben a sz...

→ Úgy vagyok egy új cipővel, mint egy új ismeretséggel - egymáshoz kell szoknunk. Nagyon nehéz lábam van, felejtsd el hogy online vásárolok lábbeliket, még azt is utálom, hogy ott a boltban kell eldöntenem, nekem és a lábfejemnek ennél sokkal több idő kell. Érzékeny, sok rigolyával, sok megpróbáltatással a háta mögött, a munkám sem könnyítette meg a helyzetét. Minden feltöri - ez mondjuk születésemtől fogva így van - , még nem nagyon találtak ki olyan cipőt, ami nem. A lehető legbizarrabb, sosem gondolnál rá helyeken, ha pedig még a bokámat is beleveszem az egyenletbe - aki ugye minden évben úgy dönt, megkísérli a bokaszalag szakadást - hát mit mondhatnék, igen sok fazonról és álomcipőről kellett már életemben lemondanom. Beleszoktam, belenyugodtam, de akkor is egy új cipő és én... hát félszeg egy indítás. Első hetekben csakis a boltig és vissza, rövidke, kávézásnyi randikat ejtünk csak meg, ki kell tapasztalnunk egymást, hol szorít, hol tág, tudunk-e egyszerre lépni, érezzük-e egymást...