KIÉGÉSNAPLÓ

Könnyed pénteki egyveleg egy kiégett, sabbaticalon lévő - másnéven a társadalom elvárásai (és persze gyakran a sajátjai) alapján totálisan haszontalan - középkorú tollából:  - Újabb, számomra ismeretlen "betegség" ütötte fel a fejét kiskertemben, a kalcium hiány... tönkreteszi az egyébként egész szépen megszaporodott paradicsom állományom. Újabb flakon lötty a helyi Hermes boltból, lassan bérletet váltok oda, kiskertem pedig hamarosan átkeresztelődik pénznyelővé... ezek alapján nem is értem, hogy jut el valami egyáltalán a piaci standokig és a Lidl polcaira, ha még itt a második kerület második emelete is kurvára problematikus... - A havi korlátlan fitness bérletemre lassan úgy gondolok, mint egy isteni, nyálcsorgató bonbonos dobozra - előszeretettel nézegetem az órarendet, kéjesen ízlelgetem a különböző órákat, ma melyikre essen a választásom hogy megérje az ár/érték arány és valami hasznosat is tegyek magammal? Legyen egy lelket tüdőt felszabadító spinning, amit a középkorú...

Sokadszorra fordul elő mostanában, hogy egy veszett lúzernek érzem magam egy-egy olyan este után, amit sikeres, anyagilag független és ilyenmód biztonságban lévő barátok között töltök. Nem irigylem őket, mert megérdemlik, megdolgoztak/dolgoznak érte - a helyzetükkel együttjáró biztonságot, magabiztosságot irigylem. A szabadságot! A megteszek valamit, mert miért ne, megtehetem szabadságát.  Én a lehető legtávolabb vagyok most ettől a szabadságtól. Persze nem a híd alatt alszom, ez tény, de légüres térben tapogatozva próbálok újra rátalálni arra a biztonságra, ami pár éve még megvolt. Ördögi kör ez, hisz ahhoz hogy elérd, kell az önbizalom, az meg leginkább azzal jön, ha már anyagilag jól vagy... Hinni, hinni, hinni... sőt ahogy pár éve a pénz energia fogalmat hallva megtudtam, szeretni kell a pénzt, hogy legyen. Most persze azt gondolod, hogy a viharba ne szeretném, de no no... Simán lehet, hogy transzgenerációs félelmek és tabuk épülnek rá a pénzre a Te családodban is - teszem azt ...

- amikor elbőgöm magam a Mrs. Harris goes to Paris című film első fél órájában (arra az idilli, szakmakezdő önmagamra hasonlít, aki még naívan, a divatot csakis a divatért imádta - és siratom hogy ez elveszett) ... - amikor mélységes békét érezve ülök a Magvető Caffe-ban, megengedek magamnak anyagilag egy lattét, aztán mégiscsak eltörik a mécses, mert mazochistaként kivettem a könyvtárból a Kovácsné kivan-t, tele könnyen összejövő terhességgel, szüléssel és gyerekneveléssel... - amikor szintén anyagi okok miatt csökkentem a heti személyi edzés számát, amihez az elmúlt 10 évben minden körülmények között ragaszkodtam... - amikor olyan szinten szorongok a házamban folyamatban lévő jogellenes közös képviselői felmondás miatt, hogy saját szakállamra ügyvédhez fordulok... - amikor befalok egy egész főtt kukoricát, pedig IR-es vagyok és ma még friss zöldséget nem ettem (és nekem már ez is lelkifurdit generál).  Na ekkor kell olyanokra gondolnom, ... - mikor vicces sütit sütve - pár villal...

 Hogy én hogy, de hogy utáltam mindig, ha az edzőm felküldött levezetésként vagy pulzusemelés céljából az airbike elnevezésű kínzóeszközre - aki nem találkozott még eme rémmel, ez nem közönséges bicikli, hanem kézzel is hajtod, brrr... jófajta kardió, brrr... Egy állóképességet nélkülöző embernek maga a Candy man - csak ki ne ejtsd a szádon, nehogy emlékeztesd rá hogy létezik, mert azonnal manifesztálódik! Sosem mertem odáig merészkedni, hogy elmenjek egy spinning órára. Hogy mit? Én? A gerincsérves? Aki nem bírná szusszal? És kb majd úgy néz ki rajta mint Bridget Jones vagy kedvenc filmem, a Tükröm tükröm Rose-át játszó, kövérnek álcázott Barbra Streisand? Már előre borítékoltam minimum egy leesést és lebőgést.  Ezért csodával határos, hogy ma is egy minden elöntő, testet-lelket lerohanó és megbénító masszív szorongás-cunami (ez minimum egy sicc!) elöl elmentem a 17:30-as spinningre. Mint pár hónapja viszonylag gyakran. Ha a jógára azt írtam, találkozhatsz tenmagad legszenteb...

 Hosszas, legmélyebb szinteket elérő vergődésemben eljátszottam azzal a gondolattal, mi lenne, ha  - mondjuk mint egy színész és menedzsere - kiszervezhetném életem nyomasztó területeit, feladatait egy-egy életvezetési menedzserre. Már stylistként is hiányoltam magamból az önreklámozás képességét, sosem tudtam magam eladni, mindig úgy gondoltam, majd a munkáim beszélnek helyettem. Csodálkoztam de közben irigyeltem is azt a megannyi színészt és művészt, aki megengedhetett már maga helyett egy-egy ügynököt vagy ügynökséget, mint előretolt életszervező katonai egységet. Elérhetetlen művészek és csip-csup dolgaikkal, ital- és ételpreferenciáikkal, méreteikkel, sőt szerintem még székelési szokásaikkal is tisztában lévő ügynökök... Utóbbiakat jelenlegi állapotomban isteni kegynek tartanám! Lenne egy lombik menedzserem, aki rendkívül érzelemmentesen - és ezáltal hatékonyan - felmérné a szóba jöhető klinikákat és opciókat, lebeszélne időpontokat, koordinálná a vizsgálatokat és az orvo...

A hétvége a lankás, kellemes magasságok és rég nem látott, mélységes mélységek két napja volt. Utóbbi kapcsán rég voltam ennyire padlón, amikor röpke 20 év terápia után is a régi, gyerekkorban jól bevált "menekülj és bújj el a világ elöl" reakciót produkálom a történésekre... Elkeserítő, hogy tényleg ennyi év önismerettel a hátam mögött is ez a gomb kapcsol be, ha bizonyos problémák jönnek szembe - ez a kurva automatizmus megint itt van/volt, nem is ment sehova ezek szerint.  Kiskoromban ilyenkor az étkezőnk alá bújtam, ahova sosem jött utánam senki - az igazi vigasztalás megtapasztalására sokat kellett várnom. Lehet, ezért is alakult ki bennem, hogy ha jön a vész, hagyjon mindenki békén, elbújok fizikálisan és lélekben is, aki pedig közelebb akar jönni - tök mindegy hogy akár jó szándékkal is - azt elmarom.  Nyugtasson meg valaki, hogy egyszer ezen is felül lehet kerekedni, hogy lassan nem fogok ennyi idősen egy gyerek módjára reagálni...  U.I.: Annyit azért a terápia ja...

Tegye fel a kezét, aki még nem rettegett a halál gondolatától. Gyerekkorom jó pár évét meghatározta a konstans, minden elalvás előtt rámtörő dermesztő rémület, hogy egyszer nem fogok felébredni és próbáltam elképzelni, milyen a semmi. Mivel nem tudtam, csak éreztem hogy valami nagyon rossz, mindig sírva aludtam el. És most képzeld el, hogy erről nem tudsz beszélni senkinek, a szüleidnek pláne nem, tehát egyedül vagy a sötétben (amitől szintén féltem de kegyetlenül) és a tömény iszonyatot érzed... boldog gyerekkor... Mostanra azért ez enyhült, csak ha nagyon-nagyon-nagyon belegondolok, akkor fog el a tehetetlen semmi érzete. De találtam magamnak kapaszkodókat - lásd reinkarnáció, illetve volt pár éve egy csodálatos hipnoterápiás élményem a fogantatásomról és születésemről, amihez azóta is visszanyúlok.  Egy biztonságos helyet kellett elképzelnem és mit tesz a terápia, az anyaméhben eszméltem. Az első pár hónap élménye pár perc volt csupán, de azt az érzetet nem lehetett emberi szava...

 Avagy rövid híreinket halljátok második kerületi kis mikrovilágomból: - A Vízművek röpke négy hét után úgy döntött, mégiscsak jó munkát végeztek az először víz-, majd az ő hibájukból már szennyvízprobléma elhárítása kapcsán és betemethetik a házunk előtt éktelenkedő hatalmas lyukat. A heroikus küzdelem végeredménye - Vízművek-1 : Ősrégi csatornahálózat-0. Izgalommal telve várjuk, lesz-e visszavágó.  - Tudtátok-e, hogy egy hematóma (emberi nyelven vérömleny) tud kötőszövetesedni és hatalmas kemény pukliként az ember testén maradni? Haha, kis tudatlanok, lássatok csodát! Az emberi test, ami minden hülyeséget tud produkálni, na az az enyém. A fentit is kipipálhatom, de volt már napallergiám, hidegallergiám, rózsa influenzám v mi, amit még a harcedzett idős bőrgyógyász hölgy is csak a tankönyvében látott utoljára diplomázáskor... Ahogy egyik újkeletű kedvenc mondásom, a homeopátia jelszava is mondja: Az vagyok, amiben különbözök ! Na igen, sajna én nem ezért mantráztam...  -...

 A vasárnapi közepesen lájtos pilatest tegnap egy személyi edzés követte, amit ma megfejeltem egy spinninggel és egy fél órás jógával.  Jelenlegi életem kevés izgalma fizikai fájdalmakban elmesélve... U.I.: Egy jó tanács - ne jógázz este, ha szeretnél még aznap éjjel aludni! 

Az ember lánya a végletekig elmegy a segítségért, ha arról van szó, hogy valami felborult a szervezetében. Legyen az a hormonháztartásod - pcos, pajzsmirigy, IR, tökmindegyvalami - , a testzsírod, a termékenységed, a lelked... vagy akár lökni kell egyet a kiégésen. Valamibe mindig kapaszkodsz, valakinek/valaminek mindig hitelt előlegezel és sajnos valljuk be, valaki mindig át tud verni hogy ez neked be fog válni, ezt vedd meg, erre fizess elő, ezt végezd el, ezt edd/idd meg, mert XY esküszik rá, neki sikerült! Azt hiszem az első - viszonylag hosszú ideig tartó - "elhajlásom" a nem tradicionális megoldási kísérletek irányába a pránanadi volt. Évekig küzdöttünk egymással, próbáltam értelmet találni abban, hogy miért jó, ha megtudom, hogy valakivel már előző életeim felében találkoztam, az miben fog segíteni nekem most? Miért kell oda eljutni, hogy még a fingról is azt gondoljad, hogy akkor most oldottál egy blokkot? Miért kell hogy spiri sznobizmusod alakuljon ki és lenézz bárk...

Egyedül lenni nagyon szar. Kiégésben egyedül lenni szintén szar - ezért világ épp kiégői egyesüljetek! Avagy mennyire jó, amikor együtt tudsz nevetni valakivel a saját nyomorodon és bármi rémisztőt vagy kiábrándítót mesélsz a másik úgyis meg tudja fejelni valami hajmeresztőbbel - amitől végül minden kis nyomor (kioltva egymást) normálisnak, természetesnek tűnik - számotokra.  És nekem most ekkora szerencsém van, egy régi kollégával/baráttal egyszerre lubickolunk a fosban - csak más országban és más életkorban. Heti egyszer telefonos terápiát tartunk - azaz elmeséljük az aktuális szorongásainkat, életünk (heti) buktatóit - és kurva nagyokat röhögünk magunkon és a másikon. Nincs sírás, nincs rívás, tömény irónia van és ez hihetetlen lélekemelő és -gyógyító. Amit pedig sosem gondoltam volna, motiváló hatása is van - én ezzel a bloggal, ő pedig egy új karrierötlettel állt elő múlt hét óta - egymástól függetlenül.  Tehát Világ Kiégettjei - lehet klubokat kéne alakítanunk az Anonim ...

Tavaly egy forró augusztusi napon a szegedi IC-n a sokezerért feleslegesen vett forró helyjegyes helyemen ülve, a légkondi szenvedő kattogására rímelő zakatolásban ismerkedtem első Tisza Kata könyvemmel. Egy nőgyógyászati időpontra mentem Pestről, egy épp nagyon szar kapcsolat romjaira pakolt, újabb lombikot megelőző vizsgálatra és a párkapcsolatról, a szar, fojtogató párkapcsolat mikéntjéről olvastam Kata találomra a könyvtárban a polcról levett könyvében. Nem tudtam igazán eldönteni, mitől éreztem magam rosszabbul: a hőgutától, Kata őszinte mondataitól vagy ahogy egyébként épp lelkileg voltam.  Akkor már egy ideje (és azóta sem) nem tudtam valóságtól elrugaszkodott történeteket - sci-fi, fantasy, akármicsaknetalálkozzakamindennapokkal - olvasni, ahogy az azt megelőző 20-30 évben. Jöjjön a nehéz, a lelkemre nehezedő, a letaglózó, a fájdalmasan valóságos és lehetőleg kortárs magyar. Ez még számomra is újdonság volt, minden újabb választásomon megdöbbentem, de ez jött/jön most ösztö...

Most olvasom a wmn-en, hogy az életközepi válság legmélye 47 évesen jön el - ekkor vagyunk a statisztikák szerint a legszomorúbbak. Mondjuk ez érthető, már közelebb vagyunk a rémisztő 50-hez és életünk végéhez. Bár maga az Életközép kifejezés is egy rohadt ambiciózus kifejezés, hisz feltételezzük, hogy minimum 80 évig fogunk élni...  Na szóval fasza, pedig azt hittem nekem most van a legmélye, így 45 évesen. Kicseleztem ezzel a kiégéssel az átlagot és egy jobb napomon úgy gondolnám, innen csak felfelé vezethet az út!  Mélységesen (és közben elsüllyedve a szégyentől) őszinte számvetés következik: nincs állandó jövedelmem, kiégtem abban a munkámban amit szerelemmel választottam magamnak hivatásként, nem is látom, hogy mit kezdhetnék magammal, hova tovább, még most szeretnék családot amihez Isten összes pénze (és ereje) nem lenne elég, nem elhanyagolható módon pedig Nőként szembe kell néznem az öregedéssel, annak minden aspektusával. És persze ne feledkezzünk meg arról, hogy mind...

 A fent (vagy lent, nem tudom) említett élettől bújkálós hétfő lévén, már túl vagyok egy tipik motiváló tinisorozat első évadján, miközben igen fontosnak látszó tevékenységeket végeztem - aka mosogatás, mosás, kiskertem (második emeleti erkélyre varázsolt magaságyások) locsolása, a napi gua sha percek hidratáló maszkkal megfejelve - szóval minden olyanon, amivel régóta halogatott feladatokat lehet tovább odázni... amiktől gyomorgörcsöm van, amik igazán felnőtt dolgok lennének, amiken tényleg túl kéne lenni, amik jövőt lendítenének előre... Listaíró vagyok, a lista megnyugtat és összeszed. Az összeírást már magát egy feladat letudásának érzem és aznapra már nyugovóra is szoktam tenni a hangokat, hogy hééé, már egy feladat pipa, relax, ma is felnőtt vagyok, veregessük csak magunkat vállon. Szóval most is mered rám egy öt pontos lista, ebből egy kihúzva (macskakaja rendelés...talán ez volt az egyetlen, amihez nem társítottam érzelmet). És ha nagyon őszinte akarok lenni, végigolvasás u...

 A kiégés fos. A kiégés szar.  A kiégést - egy szakemberen kívül - csak az érti, aki benne van, vagy már túl van. Én immáron öt hónapja dagonyázom a megélhető jelenében, a mindent átható szürkületében és bizonytalanságában. Nincs jövő, sokszor jelen sem, minden bizonytalan, miközben magadat egyik nap szarnak és semmirekellőnek érzed, más napokon meg igen, életed nagy lehetősége és ajándéka ez az időszak, ez az lazulj bele, használd ki, hajrá! (pfff) Az amplitúdók váltakozása elképesztő, követhetetlen vagy magad és a külvilág számára is. Mondjuk hétfőn az ágy és a Netflix legújabb shitty sorozata a legjobb barátod, amitől estére elszégyelled magad és keddtől összeszedetten főzöl, házimunkázol és fókuszálsz az életre. Csütörtökre kurvára elfáradsz ebben, de még tartod a kínosan megfogadott napi rutin egy részéhez magad - talán egy gua sha vagy egy fél órás jóga formájában. A péntek... a péntek még kiégve is olyan, mint bárkinél, félig már az ördögé... de közben készülsz a két eg...