KIÉGÉSNAPLÓ

KÉPZELETBELI BARÁT KÖLCSÖNZŐ „És nem vagy többé egyedül” Emlékeiben ugyanígy nézett ki a bolt, pedig már mennyi is, húsz év is eltelt. Hogy remegtek a térdeim, a szívem majd kiugrott a helyéről, de sosem voltam még boldogabb mint aznap. Janka elmélázott a picinyke, trafik méretű bolt bejárata előtt. Látta magát felemás zoknijában, letaposott kis rózsaszín szandáljában, a térdén a sok horzsolás mert előző nap megkergették a fiúk a játszón, szóval áll a bolt előtt, rugdossa az épület töredezett szegélyét és gyűjti a bátorságot hogy benyisson. Csak úgy, mint most. Már nem a rózsaszín a kedvenc színe, egyformák a zoknijai, de egy-két kék folt mindig van a testén – szeleburdisága mit sem változott. Na most már elég legyen, ha akkor ment, most is fog! Pár négyzetméteres helyiség, egyetlen picinyke pulttal, körben a falon fotók, érmek, emléklapok - gyerekek szívet melengető emlékei győzelmekről, elkapott hétköznapi boldogságokról, ünnepekről és örökre szívbe zárt pillanatokról. Janka belefel...

Az anyám lánya vagyok. Az apám lánya vagyok.  Az apám magassága vagyok.  Az anyám alkata vagyok.   Az apám bőrszíne vagyok.  Az apám vékonyszálú babahaja vagyok.  Az apám homloka vagyok.  Az apám szemöldöke vagyok.  Az apám arcéle vagyok.  Egy ismeretlen rokon szeme vagyok.  Az apám orra és álla vagyok.  Az apám fogsora vagyok.  Az apám szája vagyok.  Az anyám mosolya vagyok. Az apám nyaka vagyok.  Az apám válla vagyok.  A nagymamám háta vagyok.  A nagymamám karja vagyok.  Nem tudom, kinek a keze vagyok.  Az anyám melle vagyok.  Az anyám hasa vagyok.  Az anyám méhe vagyok.  Az anyám csípője vagyok.  A nagymamám gerince vagyok.  Az anyám lába vagyok.  Az anyám seprűvénája vagyok.  Az anyám vádlija vagyok.  Az anyám bokája vagyok. Az apám lábfeje vagyok.  Az apám talpa vagyok.  Az apám bőrkeményedése vagyok.  Az apám kötőszövete vagyok.  Az ...

Kb. két hete jött szembe Szentesi Éva új könyvében egy mondat erejéig, hogy lehet-e (pedig állítólag kellene) egy hét alatt 30 féle zöldséget és gyümölcsöt fogyasztani. Akkor (is) legyintett rá egóm nagy bőszen, mint évek óta mindig, ha hallottam erről - ki ha én nem, a nagy ősvega, az egészséges életmódot folytató, a... na szóval a minden. De csak nem hagyott nyugodni, mondom jó, akkor írni fogom egy hétig és persze éreztem a győzelem édes ízét a számban. Elbizakodott elméletein nagyra hízott egóm hátradőlt kényelmes karosszékében, de előtte még megbarackozta a buksimat és megnyugtatott, ne izgulj, neked ne menne, Velem együtt? Cö-cö, ne viccelj!  Jelentem, nem ment! Ma jár le az egy hét. Tegnap este magabiztosan elővettem a listámat és számoltam. Aztán újra számoltam. Aztán elkerekedett a szemem, kiszáradt a szám és hangosan anyázni kezdtem! Még előtte utánaolvastam a "pontosabb" szabályoknak, így gyorsan hozzáírhattam egy gabonát és egy olajos magvat. Így lett meg a szégye...

Ha nem érted, valószínűleg elmúltál már 25 vagy jócskán kopogtat a középkor. Mivel én egyértelműen az utóbbiba tartozom, tegnap estig kis tudatlan X generációsként halvány lila gőzöm sem volt arról hogy ez egyáltalán létezik, sőt lehet most még rosszul is használtam, bár egy Gen Z sem fog megdorgálni érte! Úgyhogy itt az újabb Gen Z gyorstalpaló szótár, köszönhetően a csodabogár (tehát gen Z) tanítványaimnak!  Menty B -  Ki nem találnád, "mental breakdown"-t jelent. Csak ha jól vettem ki a magyarázatokból, kb arra is rámondják ezt könnyedén, ha csak picit szorongsz a rád váró feladatoktól. Ha példamondatért könyörögnél, akkor íme: "Ha Menty B-t kapsz emiatt, akkor jobb, ha nem folytatod." Vagy ahogy az egyik házi feladatot megcímezte a kedves gen Z tanítványom: "Hétvégi házi írós (bazár) menty B. után" Ha még így sem érted, nem segíthetek :) Solulu - de leginkább úgy, hogy "Delulu is the solulu". No, ha itt máris pánikrohamot kaptál, nem vagy egy...

Itt a nyár. Új szokásához híven megint áprilisban. Úgyhogy ideje mesélnem arról, mi folyik egy szorongó, testképzavaros nő fejében. Örülnék is és nem is, ha tudnál kapcsolódni, ha értenéd, ha átéreznéd - mert ha igazán igen ezekre a válasz, akkor sajnos a Te fejedben is ugyanezek a csörték játszódnak most le.  Szóval itt a nyár. Biztos lesz még szeszélyes tél hirtelen, de már a hótaposóra, nagykabátra nem hiszem hogy szükség lesz. A nagykabátot nem véletlenül említettem - merthogy az a magunkfajta páncélja, legjobb barátja, a burok, amiben rejtőzködhetünk, ráadásul legálisan! Szóval nagykabát öribarink el, tavasz híján az átmeneti kabátot idén sem látjuk (már azt sem tudjuk nagyon, ki ő és hogy nézhet ki) és rögtön ugorhatunk a nyári ruhatárhoz. És itt jön az első borzongás. A tavalyi nyári ruhatárunk. Már el is felejtettük, mikben feszengtünk tavaly, olyan mélyre tuszkoltuk az agyunkban azokat a hosszúra nyúlt, sikamlós, ötven fokban konstans izzadós nyári napokat. Jön a szorongá...

Szitálni a lisztet. A porcukrot. Éteri finomságú púder. Az élesztő édeskés habjai. Az ismeretlenül is élő-lélegző tészta. A nehéz, ritkán gyakorolt, mégis ősi mozdulatok, formálódik az élet. A várakozás. Az izgalom. Tétova gesztusok, biztosan így? Aztán a várakozás, újra. Majd útjára indul a végső forma. Öröm. Büszkeség. Túró és vaj keveredése. Hol van még a vége? De jó így. Napsütés, lágyan melengető, simogató tavaszi kezek. Bárcsak a nyár lenne ilyen. Régen talán ilyen volt.  Úton. Nincs sietség. Megvár, aki szeret. Beszélgetni, ott folytatni, ahol abbahagytuk. Örülni, hogy van. Hogy vagy. Csend. A víz felforr. Mézet, de csak kicsit. Nem, én már tele. Köszönöm, igen, pont most volt. Húsvétkor. Eltelt egy újabb év.  Tétova hajnalok. Még alszik a világ, vár. Rám. Rád. Jó reggelt. Finom? Örülök, első sütés. Ki hinné. Úttörő, kibukkanó hajtások. Idén borsó, zöldbab is lesz. Mert szereted. Szokások. Feszengés, de kevés. Most jó minden. Illat, de nem bántó. Indulás. A világ mintha...

Képzelj el egy helyzetet, amiben feszengsz.  Egy helyzetet amiben nem érzed magad komfortodban, bár magad sem tudod miért.  Egy helyzetet amiben egyedül vagy.  Mert egy ideje mindig egyedül vagy.  Elszoktál az emberek társaságától, mert otthon ülsz. Mert elvesztetted a talajt, az ismerős közeget magad alól és magad körül.  Az életcélod. A hajtóerőd. És még nincs új, pedig te szinte kétségbeesetten vágynál egy újra.  Mert emlékszel hogy milyen volt benne lenni, emelt fővel, egyenes háttal menni, nem félni és tudni hogy ott vagy ahol lenned kell.  Most a kétség van.  A bizonytalanság.  A nincs új.  A nem tudom hol van az új.  Itt nincs. Veled nincs.  Veled a kétség van.  És a nem tartozol sehova érzése.  Képzeld el, hogy annyi minden van benned.  Amit megosztanál. De nincs kinek.  Mert elveszett a képesség, hogy kijöhessen.  De az álarcod megvan, az a jó "fal" fajta.  Amit hosszú évtizedek alatt fejl...

Anton úgy tudta, már nincs sok ideje hátra. Ennek tudatában rendezte be mindennapjait, mert minek nagy hűhót csapni arra a kis időre. Az élete a monoton várakozás szimfóniájává vált, a karmester pedig maga Anton volt. Minden reggel hét óra tizenöt perckor kelt, se előbb, se később. Felkelés után beágyazott, kéthetente ágyat húzott – két ágynemű garnitúrát váltogatott, a kék alapon kis virágosat (ez volt elhunyt felesége, Amália kedvence) a szürke csíkossal. A reggeli minden nap ugyanaz volt: tápláló zabkása egy kanál mézzel és egy kanál lekvárral, hozzá fekete tea. A délelőtt ügyei rendezésével telt: kinyitotta a szekrényajtókat és kihúzta a fiókokat, átszámolta a kategóriák szerint rendszerezett ingóságait, ellenőrizte a címkéket és jelzéseket, a könnyebb megtalálhatóság kedvéért. Általában mindent rendben talált. Ebédelni a sarki bisztróba járt – minden nap ugyanakkor, ugyanazt: rántott hús, sült krumpli és uborka saláta. Mindig ugyanannál az asztalnál evett és ugyanattól a pincé...

Április 14., a Könyvtárosok Világnapja . (Ne aggódj, nem tudok ilyeneket fejből, szembejött mint kb minden ilyen világnap... azt se tudom, a Balkezeseké mikor van. Meg hey, van kékszeműek? Meg szőkék? Meg kiégettek? Meg vegák?) No de ami a lényeg ebből, az az, hogy mióta csak olvasni tudok - és mivel nem születtem zseninek, ez onnantól datálható, ahogy az általános iskolában megtanították - , imádom a könyvtárakat! Hat éves koromtól az a menedék, a menhely, a nyugalom fellegvára, az első hely ahol nem féltem beszélni a felnőttekhez, ahol nem féltem egyedül maradni, mert körbevettek a legjobb barátaim, a könyvek.  Azt hiszem, azt már meséltem, hogy anno anyukám is egyedül a helyi kerületi könyvtárban dolgozókra számíthatott, ha rám vigyázni kellett, sosem volt más segítsége. Leadott, én a mennyekben jártam, ő meg ügyeket intézni. A kis stréber, visszahúzódó Anikó kivételezett volt más szempontból is - a nyári bezáráskor kétszer annyi könyvet vihettem haza, mint amit a szabályzat eng...

Szívet melengető dolgok a héten, hét végén összegezve, hogy ebből tanulva ezekre fókuszáljak inkább, ne a fostengerre, ami körülvesz és le akar húzni a mélybe:  - "HavasJulit" olvasni: Mert ezt nem lehet máshogy mondani. Mióta van szerencsém egy írócsoportban lenni vele, még különlegesebb élmény olvasni egy könyvét. Most a Papírbabák volt a soros, ha lehet nekem még jobban tetszett, mint a Nincs Hold ha nem nézed . Talán egy éve mondtam - és azt hiszem értetlen fülekre találtam - egy erdélyi hölgynek, hogy én lassan úgy érzem magam a saját hazámban, mint ő ott Romániában. Liberális vagyok, normális, civilizált demokratikus értékrenddel, papíron szingli és gyermektelen - ezek lassan mind szitokszavak itthon, egy elfojtandó/megsemmisítendő kisebbség tulajdonságai. Meg én haszontalan = női tagja vagyok a magyar társadalomnak, aki jobb híján még arra sem volt képes, hogy adjon a világnak három kis agymosott magyarocskát hitelre. De mivel most csak a jóra szabad koncentrálnom, csa...

Most jogász és ügyvéd barátaim szemöldöke bizonyosan felszalad a homlokuk mértani közepére, de vállalom és talán még nekik is tanulságos lesz ez a pár sor a művészek köztársaságáról. Ami történetesen Vilniusban, Litvánia fővárosában található. A keresztségben a dallamos Užupis nevet kapta, ami folyón túli- t, folyó túlpart -ot jelent. A kicsit a Montmarte negyedhez hasonlatos, hatvan hektárnyi területen 1997-ben kiáltották ki a demokratikus államformát. Lakossága hétezer fő, aminek egyhetede művész, van saját zsetonjuk, azaz helyi fizetőeszközük, köztársasági elnökük (aki egyben költő és zenész is) és nem mellesleg alkotmányuk, amiért ezt a pár sort most egyáltalán idevetem.  Anélkül, hogy hosszan belemennék, meg persze értem, hogy vannak azért ezen kívül fontos dolgok amiket bizony szabályozni kell egy alkotmányban, de azért olvasd el, nekem speciel könnyeket csalt a szemembe. Mert ilyen, amikor az emberek alapvetően békében, a másik jogait és határait nem sértve akarnak együtt él...

Akartad-e már szabotálni a saját boldogságodat? Ha más nem, legalábbis fejben?  Történt múlt pénteken, hogy kaptam egy jó hírt. Azaz egy jó hír csíráját, egy reménymorzsát, olyat, amire két éve nem volt példa. Az első reakcióm - ez nem kérdéses - a sírás volt, de aztán szépen lassan, pár óra leforgása alatt az icipici boldogságsejtecske átalakult lelkifurdalássá és tömény félelemmé, hogy egyszercsak biztos elszaródik a dolog. Meg hogy nekem ilyet lehet? Hogy bizakodhatok-e, nem pont ettől fog-e biztosan elszaródni megint minden? Érted, megérdemlem-e egyáltalán a jó hírt? Azaz a jó hír előfutárát, a reménycsírát?  Aztán eljött a hétfő, amikor is dicséretet kaptam egy novellámra. Mit dicséretet - egyenesen az hangzott el egy számomra fontos szájból, hogy ez eddig a legjobb. És bamm! Keddre a kezdeti örömbe megint kezdte magát befészkelni az a bizonyos rossz érzés, hogy asszongya akkor tudok-e még egyszer egy ilyet írni, meg hogy ja biztosan nem, hisz azt se tudom, miért lett ez ...

Artúr, a költő reggel hűlt helyét találta múzsájának. Pedig a nap a szokásos módon indult: ósdi ébresztőórája elviselhetetlen hangjára ébredt, amire egy jóízű káromkodással válaszolt; álmosan, alsónadrágos fenekét vakarva kicsoszogott a konyhába ahol bekapcsolta a vízforralót és tett két kanál instant kávét egy bögre aljába. Kivette a hűtőből a tejet, majd újfent egy jóízű káromkodással visszatette a dobozt a hűtőbe, csak úgy mint tegnap és tegnapelőtt. Üres a kurva életbe! Amíg várt a vízre hogy felforrjon, átslattyogott a fürdőbe: belenézett a tükörbe, elhasznált képmására legyintve sóhajtott egyet majd felhajtotta a wc ülőkét hogy könnyítsen magán. Lehúzta a wc-t, kezet nem mosott mert ki hallott már olyat hogy egy férfi és visszaindult a konyhába. Útközben mellékesen benézett a kis szoba nyitott ajtaján és megtorpant. Bevetett ágy, makulátlan rend, életnek nyoma sincs! Remegő hangon bekiabált: Itt vagy? Semmi válasz. Szólongatni kezdi, őrült módjára nyit be minden helyiség ajtaján,...

Hajnalban, edzésre menet az üres utcán anyukámról és a gyász folyamatáról elmélkedtem. Hogy szerintem nincs olyan, hogy majd megoldja az idő, meg majd idővel. A faszt, ha kizárólag az időre várok meg valami isteni csettintésre, eltemetem a fájdalmat a lehető legmélyebbre és vissza se nézek abba a szekrénybe soha többet. Nem véletlen, hogy vannak gyászfeldolgozó, segítő szakemberek. Ha te magad tudatosan, fókuszáltan nem foglalkozol vele, rendszeresen nem veszed elő a fájdalmadat, veszteségedet, az nem fog átalakulni, nem fog "feldolgozódni magától". Olyan ez a folyamat, mint kelt tésztát készíteni. Többször előveszed, püfölöd, gyurkálod, simogatod majd pihenteted - mikor mi kell neki éppen - , adsz neki oxigént, életet vagy teret és addig-addig ismétled ezeket, míg készen nem áll a következő fázisra, a készre sütésre. A lelked-szíved gyúrása mindennél fájdalmasabb folyamat és nem sokan akarunk önként, fejjel előre nekimenni ennek. Egyelőre én sem.  Meg hát inkább előre akar n...

Zelma felnézett a málló vakolatú homlokzattól elütő, ódivatú neonfeliratra: ÁLOM-BIZOMÁNYI. Hetek óta készül ide, de csak ma reggelre szedte össze minden bátorságát. Lenyomja a kilincset, valahol bent egy csengő jelzi az újabb vevő érkezését – innen már nincs visszaút. A boltban nincs sok látni- és nézegetnivaló: a helyiség teljes hosszában végigfutó pult mögött plafonig érő katalógusszekrények takarják a falakat, rajtuk kivehetetlen krikszkrakszok, bizonyára a tulaj írása. A sarokban lévő ajtón egy álomcsapda, Zelma még ebben az állapotában is felnevet annak ironikus mivoltán. A csapda meglebben, ahogy az ajtó kinyílik: Váradi urat – szigorúan i-vel, nem ipszilonnal, ahogy minden alkalommal kihangsúlyozza – láthatóan reggeli közben zavarta meg. A kopott sildes sapkát és inget, mellényt viselő idős úr komótosan söpri le magáról a szája szélére ragadt és mellére hullott morzsákat, majd a pult közepére érve felveszi 50 éve csiszolgatott, vevőcsalogató mosolyát. - Miben segíthetek,...