KIÉGÉSNAPLÓ

A stylist munka szerintem sokkal többről szól, mint drága és szép, netalán előnyös ruhákba öltöztetni embereket, vagy csupán pár ezer szakmabelinek értékelhető/érthető divatanyagokat kreálni. Az igazi stylist megtalálja bármiben/bárkiben a szépet. Nekem erről szól és szólt igazán stylistnak lenni.  Írtam egyszer, még régen egy cikket a Marie Claire-be a "csúnya" divatról, arról, hogy az ocsmány, viseltesnek tűnő tornacipők, műanyag ronda papucsok és egyéb, átlagfogyasztó számára értékelhetetlenül csúnya dolgok váltak menővé. Mert mi tényleg szépnek tudunk látni egy sima, egyszerű szürke pulóvert, egy túlméretezett, durva anyagú gyapjú kabátot vagy a csúnya divatot elindító ugly sneakert. Mert mi teljesen mást látunk, mint a többi ember - mi az érdekest látjuk benne, a "másságot", a furcsát, a szokatlant, a nem mindennapit, a tabudöntögetőt, a polgárpukkasztót, a kiakasztót, a feltűnőt, a rondát. És erre a látásmódra bizony sok, kurva drága márkát alapítottak, szemte...

Úgy jöttem haza edzésről, hogy buzgott bennem a tettvágy, hogy na már most én mindjárt csinálok egy kávét, leülök szépen, szigorúan zokniban (ha ezt nem érted, szégyelld magad - a szerk.), kinyitom a laptopom és olyan romantikus "írós" módon írni fogok. Mert elkapott a hév, az "írhatnék". Mert érezni akartam a flow-t, azt a kellemes, magával ragadó fajtát, aminek a vége az, hogy nem tudod, mi történt az azt megelőző percekben, órákban, kijött minden - mit kijött, kibukott - ami addig nagyon feszített, és még magad is rácsodálkozol, hogy milyen mondatok formájában, hogy ezt tényleg te írtad, és az előbb, úgy, hogy észre sem vetted? Kávé pipa, zokni pipa, laptop felnyit, isteni csoda folytán egy fő macska ölbe bepattan és ketten várjuk a flow-t. És az a kurva flow meg nem jön. Az istennek sem! Telefon előcsap, fotók, majd jegyzetek lecsekkol, hátha csak kell a noszogatás és jön az majd. De Beni, a laptop, a kávé és én továbbra is csak  várunk együtt a nagy semmire. És...

Mit kíván a magyar nemzet egy kezdő író?  Bizony, ma nem fogok keseregni azon, hogy vége az országnak, a nemzetnek, a demokráciának, a magyarok jó hírének, stb... Ma csak magamra és kezdő írótársaimra koncentrálok és mesélek picit, milyen is ebben létezni, alkotni, remélni és csalódni - napi szinten, 0-24-ben. Játsszunk hát el a gondolattal, hogy mit is kívánhat egy kezdő író? 1. Először is, hogy olvassák! És nemcsak úgy ímmel-ámmal, ha épp szembejön a csúnya Meta kegyelméből, hanem önként, dalolva, proaktívan. Hogy ha egy napig nem olvasol tőle semmit, éhezz ki rá, legyél kíváncsi, érezd azt hogy kimaradtál valamiből, hogy valami nyugtalanít, valami nincs rendben. Velősen és röviden, legyen FOMO-d, ha nem olvasol tőle egy sort sem aznap! 2. Hogy szeressék! Mert akárki akármit füllenthet, bizony a kezdő író a szeretetre megy, az elismerésre, a máját akarja hízlaltatni, buksiját simogattatni, érezni hogy kell, hogy szükség van rá, hogy nélküle nem élet az élet, hogy amit ír, az szá...

Elmúlt negyven/betegséggel, diszharmóniával küzd/meddőségben szenved/beüt a menopauza vagy az előszele kopogtat az ajtón/ vagy csak szimplán éli életét, de attól még ezekkel kel és fekszik, ezek dolgoznak benne, történnek vele, érik és érintik:  ➤ Egy nap nem ismeri fel magát a tükörben, abban aki visszanéz rá... mintha valaki éjszaka kicserélte volna a fizimiskáját valaki máséra, aki nyomokban, jellegében hasonlít rá, de úgy egészében rohadtul nem... ismeretlenül, picit rémülten, picit szomorúan pislog vissza rá, megértés és könyörület iránti vággyal a szemében.  ➤ Először érzi magát láthatatlannak az életben, pedig megfogadta, hogy vele ilyen sosem fog történni. Mintha a vevő a szembejövő férfiakban már nem venné az adást... egyszerűen nem azon a frekvencián sistereg.  ➤ Már nem érti a fiatalokat, pedig ezt is megfogadta, hogy márpedig vele aztán ilyen nem! (De közben arra is rájön, hogy ez nem is olyan nagy baj, ez az élet természetes rendje!) ➤ A teste már nem úgy rea...

Mindenre van ma már egy kütyünk vagy minimum egy app-unk: alvásra, menstruációra, ovulációra, bármilyen egyéb, épp aktuális ciklusra, vízivásra, stresszszint mérésre, ideális alváshosszra, ideális alvásmélységre, lépésszámlálásra, meditációra, rendrakásra, termékenységre, menopauzára, az isten tudja még mire.  Csak arra nincs, hogy kapcsolódjunk saját magunkkal, úgy igazán. Csendben, békében, közvetítők nélkül, megfigyelve testük rezdüléseit, jelzéseit. Ahogy anno csinálták. Tudod, régen. Amikor még nem volt kire kiszervezni ezt a feladatot, hogy ezzel se nekünk kelljen törődni, mert nincs rá időnk, nincs hozzá türelmünk. Amikor még csak mi voltunk, és csakis mi. És a testünk. Mert ő jelez. Mert nincs ennél természetesebb dolog. Hogy érzed a kapcsolatot, a viszonyt. Kérdezel, ő válaszol. Ő kér, te reagálsz. Jelez és együtt megoldjátok.  Sem térben, sem lélekben, sem fejben nem ott vagyunk, ahova születtünk, ahova kitalált minket a természet. A zöld. Az élet. A fény. A hangok. ...

Annyira de annyira utálom és elegem van, hogy csak a szarból tudok most építkezni, hogy nincs vidám ha-ha-ha itt sem, életben sem, csak a mély, nyomasztó gondolatok uralják sokunk hétköznapjait és szabad perceit is. Féltudatosan próbáltam ezért terelni a gondolatok irányát és közepesen sikeres programot választottam magunknak a pasimmal szombat estére: karrierváltó ex-újságírók előadásait hallgathattuk meg a Dumaszínház jóvoltából.  Mint éppen két karrier között lebegő, hazájában és gyakorlatilag mindenében meghasonlott emberként keresve sem találhattam volna jobb klasszikus, sírva-vígadó magyar kikapcsolódást. Négy, újságíróként igen sikeres életutat maga mögött hagyó embert láttam, ki optimistábban, ki még mindig megrendülten, szürkés, enyhén depressziós, de mindenképpen nyomasztó aurában mutatta be új választott szakmáját. Volt, aki itthon maradt, volt aki már Nyugaton, volt ott lovasterapeuta, úszásoktató, kőműves és villanyszerelő is.  Szívszorító volt látni és hallgatni,...

Csak hogy ne gondoljak mindig a legrosszabbra, ne őrüljek meg a fejemben és ne szorongjak a sarokban mozdulatlanul, no meg olyan emberek gondolatai és energiái vegyenek körül, akiket megértek/akikkel rezonálok/akiktől nem félek, elmentem az Off-Biennálé egyik kiállítására, a Holnapután minden megváltozik -ra.  Oltai Kata kurátori tevékenysége és izgalmas kérdésfelvetései mindig kimozgatnak a komfortzónámból - és nemcsak az agysejtjeimet. Budai nebáncsvirágként még mindig igénybe veszi őzgida idegrendszeremet, ha a nyócker legeslegmélyére, bugyrába kell mennem, szégyen ide vagy oda. De ennél erősebb vágy hajtotta a lelkemet és idegeimet, hogy végre olyanokkal legyek - legalábbis az alkotásaik révén - akik valahogy úgy éreznek, úgy kombinálnak, úgy vágynak, mint én. A kiállítás két helyszínre költözött be: az Ernyey József Gyógyszerészeti Könyvtárba és egy klasszikus, gangos bérház egyik lepukkant lakásába a Koszorú utcában. A lokáció nem véletlen - én még bőven emlékszem arra, hogy ...

Ezerrel. Mit ezerrel, kibaszottul nagyon nagyon. Ami itthon van, ami a szomszédban, ami kettővel vagy öttel arrébb, ami az óceánon túl. Érzem, hogy megbolondulok az aggodalomtól, pedig biztos vagyok benne, hogy nem az én eszem ment el. Nem én szöktem meg a Lipótmezőről. Nem én akartam ezt.  De mit kezdhetek a szorongással? Az első, legősibb reakcióm a magzatpózba gömbölyödés két pihe-puha takaró alatt, agyatlan film/sorozat bekapcsolása és az agyam elringatása kikapcsolás célzattal. De ez csak ideig-óráig segít, aztán megint ébren vagyok és a szorongás ott folytatja a fojtogatást, bénítást, ahol abbahagyta.  Mit tehet az absztinens alkoholista, ha már nem ihatja le magát jóleső tompulásig?  Mit tehet az IR-es, ha nem ehet cukrot és gyorsan felszívódó, instant boldogságot okozó szénhidrátot?  Mit tehet az, aki sosem élt drogokkal és nem is akar erre az ösvényre tévedni?  Mit tehet a kiégett, lebénult kreatív szakember, aki teljesen tanácstalan úgy un bloc az élet...

Nincs mit mondanom, mondja beletörődve az író. Most nincsenek szavak, csak érzések, hallom a nőtől.   Most csak figyelnék, ha lehet, így az ember.  Megpihennék végre, szól a kisgyermek.  Csendesedj le, hogy megértsd, tanácsolja a bölcs.  Picit állj meg és légy türelemmel, int a test.  Megdermedtem, most szeress te, suttogja a szív. Nagyon fáj, kiált az anya. Akarom, mikor már, kiabál az egó.  Meg tudod oldani, nincs nálad erősebb, bíztat az amazon.  Érted végre, mit üzenünk, kérdik a tünetek.  Csak kérned kell, vallja a hívő.  Már túl késő, hiába minden, felel a pesszimista.  Az idő nem számít, állítja az optimista.  Az Élet véges, de szép, mondják a könyvek.  Megállva, hallgatózva, elcsendesedve, elveszve, belül és kívül. Tompán, fátyolosan létezem, kivárok, még nem tudom kire és mire. Kedd van. Ezer éve már, de mintha csak tegnap kezdődött volna. A monológ meg csak folyik, a szólamok - csak remélni tudom - talán egyre in...

Kollégákkal, stábtagokkal sokszor röhögtünk fel hangosan, amikor belegondoltunk abba, hogy végülis mi mit is csinálunk nap mint nap és miért is kapjuk a pénzünket? Nekem további kedvelt mondásom volt, hogy arra a bizonyos utolsó hajóra - ami menti az emberiség krémjét az utókor számára - sosem szállhatnék fel, mert mihez is értek? Ha le akarom egyszerűsíteni egy mondatba: megmondom Neked vagy bárkinek, hogy mi áll jól neki. Ennyi. De nem tudom előállítani sem az alapanyagot, sem a készterméket - csak abból tudok dolgozni, ami már létezik. Az én eszközöm - a ruhán túl - a lélek, a hangulat, a stílus, a kinyilatkoztatni kívánt üzenet - ezek olyan elvont dolgok, amikre csak békeidőben figyelünk, amik a jóléti társadalmak által kitalált luxus részei.  Mert mit is csinál a stylist? Valamilyen - igazából csak számára és pár szakmabeli számára érthető rendszerű - szisztéma szerint ruhákat és kiegészítőket válogat össze a boltok kínálatából, viszi el őket egy helyre és tálalja azokat valah...

Tegnap volt, de még mindig nem tudom igazán, mi történt velem. Közvetlenül utána azt mondtam a segítőmnek, hogy erről nem fogok tudni beszélni. Ő azt mondta, nem baj. SzomatoDráma napon voltam. Tegnap egész nap. Ami egyenlő azzal, hogy délután hatkor kisírt szemekkel, megnyugodva, ámbár picit megnyomorintva sétáltam az Andrássy úton és azon gondolkodtam, hogy mi a fene történt velem az elmúlt hét órában. Ami egyenlő továbbá azzal is, hogy egész nap bőgtem, mit bőgtem zokogtam, öleltem, kezet fogtam, 13 idegen ember szemébe néztem - akár percekre is, simogattam, puszit adtam, elmeséltem, beavattam, kitárulkoztam, titkomba fogadtam, összemosolyogtam, összebólintottam, összesóhajtottam, nevettem, panaszkodtam, alászálltam, rácsodálkoztam, "ahháztam", és csak sírtam és ríttam. Felkavaródtam és megpihentem, felhevültem és lenyugodtam, megkérdőjeleztem és rájöttem, elfogadtam és törzsembe fogadtam.  Mert azt, hogy konkrétan, óráról-órára mi történt, képtelenség elmesélni. Ahhoz ott...

A kiégésről írok cikket. Igencsak intenzíven érintettként vettem a bátorságot, hogy írjak egyet, egy amolyan kulisszák mögé betekintő, "sneak-peek" verziót, azt úgyis imádják az olvasók. Én is.  Mivel halogatom már egy ideje, ma erőt vettem magamon, hogy a miértjén gondolkodjak. Tudok már róla kicsit kívülről, egyet hátralépve írni, hisz a legrosszabb, legmélyebb fos már a hátam mögött van. Nem vagyok szakértő/pszichológus/pszichiáter/coach, csak egy szimpla kreatív szakember, akivel ez megesett - de mivel nem akarom én megmondani a tutit, nem fogok keresetlen jótanácsokkal előállni, így talán ezen sem aggódom. Akkor meg mi a fene van?  Egyrészt nehéz volt most újraolvasnom a kezdeti bejegyzéseimet itt, mert minden mondatra emlékszem, hogy épp milyen kedvemben voltam, mennyire mélyen voltam a béka segge szerinti skálán. A legeslegmélyén. Újra kezembe vettem Füredi Júlia könyvét is, ami a mankóm volt az első időszakban és aminek a gyakorlati feladatai megannyi sírós órát és ké...

Napok óta készülök rá, napok óta ízlelgetem ezt a pillanatot. Most kerítettem rá sort, itt ülök és bámulom az üres lapot, a villogó kurzort. Mert az istennek nem jönnek a gondolatok. Mindennek elcsépelt íze meg hamis szaga van. Semmi sem írja le a viszonyunkat. Keresem a szomorúságot, nincs sehol. Keresem a boldog pillanatokat, de azt sem találom. Hol vannak a nagy szavak, a pátosz, a fájdalom, a kín, a gyász? Sehol.  Mint Te. Te sem vagy sehol. A nihil maradt utánad, egy befejezetlen oldal, egy végig sem vitt élet, egy ki nem mondott mondat. Nincs többé "Boldog Anyáknapját", nincs többé felmehetek délután, nincs többé ráérsz most, nincs többé meg tudod ezt oldani, meg tudod ezt mondani, meg tudod ezt fejteni, meg tudod ezt csinálni. Kérdések maradtak, válaszok nélkül. Én még nem vagyok válasz. Nem tudom, hogy kell annak lenni. 

Egy nagyon kedves ismerősöm a testképzavaros írásomra elküldött egy podcast beszélgetést dr Buda Lászlóval, amiben a könyveiről és a módszeréről volt szó. A Mit üzen a tested c. könyvet persze egyszer már elkezdtem, nagyokat sóhajtoztam közben hogy aha igen, erre van szükségem, aztán félretettem a felénél. Hiszem, hogy minden akkor talál meg, amikor meg kell találnia, vagy beérik vagy nem. A beszélgetésben elhangzott egy olyan mondat, ami az egész, sok-sok hosszú éves szenvedős viszonyomat a testemmel teljesen új megvilágításba helyezte, új szemszögöt hozott be és azt tudtam mondtam, hogy na, ez lehet hogy még kivitelezhető valahogy, ezt el tudom képzelni hogy működik. Jelesül és okulásul a mondat, ami valahogy így hangzott: " Ha megérted hogy üzenni akar a tested a tünetekkel és figyelni kezdesz rá, lesz/lehet egy új barátod. " Ha sorstárs vagy, kérlek ízlelgesd!  Tegnap este elkezdtem Elinor Cleghorn Szenvedő nők c. könyvét, aminek alcíme: Mítosz és gyógyítás egy férfiköz...

Messziről fogok indulni, de pirosbetűs munkaszüneti nap lévén hátha lesz türelmed kivárni.  Tegnap éjjel egy Gen Z-k által szervezett buliban voltam. Dolgoztam, pultosként (a történet ezen része érdekes lehet szintén, de nem most). Egyre növekvő kiváncsisággal figyelem őket, az én generációmtól homlokegyenest eltérő hozzáállásukat az élethez, a másikhoz, a kapcsolatokhoz, a felelősséghez, a mindenhez. De ez most másról fog szólni.  Az egyik fiún megpillantottam egy, a mi tinikorunkban csak palesztin kendőnek hívott sálat, nem a klasszikus fekete-fehér, hanem piros-fehér változatban. És ez elindított egy lavinát, aminek a miértjére csak ma jöttem rá. Szegény pultostársamra rázúdítottam egy viselettörténeti cunamit arról, hogy igen, ez az én tinikoromban már egyszer volt menő és aki az alter gimnáziumunkban kicsit is adott a hírnevére, az beszerzett magának egyet. Benyomódott a gomb és onnantól nem volt megállás.  Hogy amit ma a Gen Z hord - a kinyúlt, agyonraviselt ocsmány...